Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Száraz György: A tábornok XXII. (életrajzi esszé)

gom hagyni.” A június 13-iki kormányrendelet szellemében megkísérli leszerelni Prónay „ifcritanniás” tiszti részlegét; az eredmény siralmas. Prónay szerint „erőszakos módon próbálkozott” e „létszámon felüli felesleg” dolgában: „sz asztalt verte öklével, a parancs teljesítését követelte”, de végül is ő engedett. „Többet nem zaklatott a fentiek miatt” — írja naplójában Prónay. Horthy bizalmát elvesztette, nyilván a bizalmas memorandum miatt, Gömbös már ellensége: támadja, ahol tudja, és jellemző képmutatással „erős kezű” embert követel helyette a hadügy élére.

Soós valóiban sorkatonaságot küld a Duna—Tisza közére, kivizsgálást és megtorlást ígér, de parlamenti beszámolójában már fedezi a terroristákat: hangsúlyozza, hegy az atrocitásokat „áltisztek és álkatonák”, a „nemzeti hadsereg formaruhájába öltözött s azzal visszaélő emberek” követték el, akik bizonyosan „a destrukciót szolgálták”. Ezt követően pedig már-már Héjjas Iván modorában fenyegeti meg a háborgó képviselőket: „...a nemzeti hadsereg tiszti kara nem látja, hanem csupán szónoklatokból hallja, hogy van egy úgynevezett keresztény kurzus, és megtörténhetik, hogy fegyveres erővel ...” A többit elfojtja a felháborodás vihara. Még minisztertársai is ellene fordulnak, s noha a hang „etelközi”, Gömbös most már ezt is ellene használja föl. Soós valójában már bukott ember; egy hónappal később ex-miniszterként tanúskodik Stromfeld pőrében, s a legtöbb, amit később elérhet: a pécsi körletpa- ranosnokság.

Június 20-án elkezdődik a nemzetközi bojkott. A postaforgalom leáll, a külföldi hivatalok nem veszik a magyar táviratokat, nem kapcsolják a telefonhívásokat, állnak a vasúti szerelvények a határállomásokon. A kormány ellenbojkottal próbálkozik, cáfol, magyarázkodik. Közben jönnek a hírek a szovjet hadsereg gyors előrenyomulásáról a lengyel fronton.

A hatás kettős.

Soós tábornok június 22-én arról beszél a nemzetgyűlésben, hogy a munkások már megint kitűzték a vörös szegfűt és a kalapácsos jelvényt, Tatabányáról és Tokodról sztrájkmegmozdulásokat jelentenek. Hangsúlyozza, hogy mióta a katonai nyomozó szervek tevékenységét korlátozták, „megszűnt az a jótékony félelem, amely addig fönnállóit”. Aztán így folytatja: „Ha most keservesen bűnhődnek a vörösök, azért a hadsereg nem gáncsot, hanem elismerést érdemel. Kár volt folyton emlegetni az atrocitásokat, a bojkott is emiatt van.”

A szovjet előnyomulás s az ezzel kapcsolatos katonai tervezgetés, valamint a bojkott — kalandos remények és pánikhangulat együtt — megerősíti a MOVE helyzetét, s a már-már visszaszoruló különítményesek folytatják a „hazafias akciókat”. Megint az „ébredőké” a pesti utca, a Prónay-egységek a Tisza-vidéken buzgólkodnak a „jótékony félelem” érdekében. Módszerekre, magabiztosságra, de a hatóságok tehetetlenségére is jellemző ez a részlet egy, a Prónay-zászlóalj parancsnokságához küldött, július 23-án kelt jelentésből: „ ... F egy verneken és Törökszentmikióson nagyon fellázadtak a zászlóaljunk ellen. Azonkívül el van rendelve a halottak exhumálása, mely nagy botrányt keltene. Ezideig a mellékelt jegyzőkönyvben feltűntetett 3 halottat találták meg, amelyet Molnár hadnagy századából egy katona jelentett fel levélileg, a levelet még ezideig nem bírtam megkeríteni. Hogy az ügynek elejét vegyem és az exhumálásokat megakadályozzam, a zsidó doktort letartóztattam. A dolgot úgy csináltam, hogy sem nevünket, sem hovatartozásunkat nem tudják.”

Simonyi-Semadam kormánya június 26-án, azon a napon, amikor Cseh56