Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

Borszerető barátaim, jó emberek, ne hagyjatok magányosan, idegyertek.

Mivel a bor nemes ital, megjár neki, hogy az ember ne magában essen neki.

Rámjött a szokásos tavaszi gyomorfájásom, időlegesen meggyógyítottam szódaporral. Kozák módra tanultam bevenni, tenyerembe öntöttem, s borral lenyeltem. Jól tudom, nem valami okos dolog avval nyelni a gyógyszert, ami a bajt okozza, de a rozsdás hordában gyűjtögetett hó- és esővízzel mégsem akartam.

Énekelni nem kezdtünk, a borozást nem folytattuk, a viselkedést és a beszédet komolyra fordítván érdeklődtem, de először az átmenet kedvéért közbevetettem a valós dicséretet:

— János, neked a szíved akkora, mint a fejed és megfordítva.

— Na, azért a szívem mégse lehet akkora.

— Akkor olyan nagy, mint az öklöd. Az már biztosan megfelel a valóságnak. Nézd, nekem kicsi az öklöm, kicsi a szívem.

öklünket kiraktuk az asztalra, és elcsodálkoztunk, bár nem kellett volna meglepődnünk, hiszen János százhúsz kilót nyom, én meg hatvan vagyok, jóval alacsonyabb, így a fejem nagyobbnak látszik, az övé kisebbnek, tehát majdnem igaz, a szíve akkora, mint a feje és megfordítva. Szó, ami szó, Mihályfa és iSömjén tanácselnöke jó ember. Most mér megkérdezhettem, hogyan lett vezető. Egész testével beszél, csak a kezei nyugodtak.

— Egy osztrák határ melletti faluban laktunk. Én a gépállomáson dolgoztam, onnan hívtak meg a nép akaratából. Tizenhat év óta csinálom, most is újra választottak.

Tudtára kell adnom Uraságodnak, a gépállomás az állami tulajdonú mezei gépek gyűjtőhelye volt, onnan lehetett kölcsönözni a traktornak nevezett szántógépet, mellyel hat barázdát is húzhattak egyszerre, volt ott arató-cséplőgép, rövidebb nevén kombájn, s miegymás, ami a nagy gazdaságokhoz kellett, kellett a termelőszövetkezeteknek, melyeket a Tekintetes Űr 1838-ban oly igen óhajtott, s eddig nem teljesülvén, most valósulva látná. „Pedig 'én azt hiszem, s teljes megfontolás után hiszem, hogy mind a mezei szorgalmat, mind az egész népboldogságot csak úgy lehetne legfőbb tetőre emelni, ha a mezei gazdaságot nem egyes gyarló emberek, hanem oly népegyesületek folytatnák, melyekben mindenkor megvolna minden, ami a mezei szorgalom legfőbb céljaihoz meg- kívántatik.” Ügy érzem, Uraságod kiváló dolgozatára ezentúl lépten nyomon hivatkoznom kell, mert olyan sok jó valósult meg belőle, de sóik rosszá is fa- csarodott a tapasztalatlanság, s mindenféle gyarlóságok következtében. Most hagyjuk a beszélgetést természete szerint röpdösni, reménykedve: lassan-lassan kirajzolódik Mihályfa meg Sömjén mai világa.

Tehát a parasztok népegyesületekben, szövetkezetekben szorgoskodnak.

— Mihályf ának és Sömjénnek vagy a tanácselnöke — mondom.

— Már majdnem egy falu a kettő, majdnem összeérnek.

— A szokásos hadakozás itt is jellemző volt, ma is megvan? Másféle-e a két falu népe?

— De meg ám! — János vasi beszédét termete fölerősíti. — A mihályfaiak között sok gazdag paraszt volt. A sömjéniek nagyjából íkis- vagy középbirtokosok. Emiatt különbözőek. A rátarti mihályfaiak, ha bajuk van, behívnak egy pohár borra, úgy kémek tőlem, de <én inkább azt mondom, majd az irodában

539