Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

cintsunk a tenyérhez barázdált borospohárral. S nemkülönben, mintha tavasz- szal akart volna andalítani a gazda. Házából szőllejébe gyalogoltunk enyhe márciusi alkonyaiban. Pincéje éppen a szőlőhegy alján, melyet hegynek mondani nagyzolás lenne, mezei szőlőnek pedig csúfolódás. Először jobb volt odakint ácsorogni, míg a kályha a szobát be nem fűti. Ha a jó pap holtig tanul, akkor én éppen megtudhattam, sárga virága van a somnak. És még sohasem figyeltem a cinkék nászénekét abban a hangzásban, miként ha nászolódnák, mintha fűrészt metszenének, s a költés idején füttyüket apróztatják.

— Melegszik! — mondta János. A kályha, ez az ezüsttel fölcsipkézett alkalmatosság piroslott már valóban. A vaskályhák hirtelen enyhét nem győztük dicsérni, bálánk a bornak is kijárt, némileg fölfokozva. A kedv és a mesélhetnék éppolyan hamar jött ránk, mint a melegség.

— Nemrégen vettem meg ezt a kétszáz öl szőlőt, örültem, közel a házhoz, a beteges feleségemnek nem kell sókat gyalogolni. Az út is jó idáig. Fölülök a motorbiciklire és itt vagyok.

— Hipp, hopp! Ott vagyok, ahol akarok! — gondoltam. — Legyek most Berzsenyi sömjéni pincéjében az Újhegyen, vagy szüreten a somogyi Gombán? A gazda a következő történettel marasztal:

— A celli urak mulatóhelye volt, úgy hívták, Harmatpince. Egyik tulajdonosát Kanca Macának csúfolták. Gondolom, Kanca Naca jó csalogató volt a borára, meg még az is, hogy ez a legelső pince. A celli urak körül-ülték a kerti asztalt, megrendelték a vese^bort.

— -Mi az a vese-ibor? — szerettem volna tudni.

— A hordó közepénél lejjebb engedik a bábért. Ott két-három fokkal erősebb. Na, ez a Kanca Naca egyszer részegen beleesett a kádba, kirakták az udvarra, ott szárították. Később, úgy látszik visszajárt a szelleme, mert a sógorával is így esett meg — folytatta János nagy testéhez illő tréfálkozással, s hogy szőlésztudományát se rejtegesse, hiszen lehúztunk egyet a tavalyi jó termésből. — Néhány tőkét februáriban meg kell vágni, akkor biztosan jó termés lesz.

— Az idén megvágtad-e ?

— Meg bizony! Itt az ám a szokás, hogy az első vendég ebből a krigliből az egészet kiissza.

Teérted is eljön a Samu! — olvasom a félliteres kriglin, és a halálra gondolok, mert bizony a Samu, a halál neve János jókedvében. Én meghalni nem akartam, és tölteni sem engedtem, örülök, hogy ezen nem sértődött meg, s zavaromra nem figyelmezett, s arra sem, hogy megborzongtam szegény Kondor Béla korai halála miatt. Béla festőt Samunak hívták bizalmaskodva, de én általában Bélának szólítottam komolyabban. Blake angol költő verseiből rézbe metszett képe, nászajándéka szobám falán vizavé szemben a Tekintetes Ür korabeli élethű arcmásával. Szívesen írnék bővebben róla, miként ábrázolja az örök borzalmakat, a letarolt, összekuszált harmóniát, kínzó- és gyilkolószerszámokat. Amit ez a század megélt, másképpen igazán nem is lehetne.

Mondtam, a gazdám nem haragudott meg, ellenben a falra akasztott házirendet fölolvasta: „Harmat-lak házirendje. Addig inni, míg egy csöpp lesz, s aztán az Isten veled iboroshor-dó.” Szerzeményét is elszavalta:

A másnapos beteg gyomor, mit a szesznek mérge kotor, meg kell inni egypár fröccsöt, föloldja a maró görcsöt.

538