Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 5. szám - Száraz György: A tábornok XXVI. (életrajzi esszé)

da sági érdekei és politikai szövetségesek diszharmóniája; hegemén törekvések, „kitörési kísérletek” és „tengelynpróbálkozásolk”, hamvukba holt föderációs, perszomál-uniós tervek — s mindezek mögött gyanakvás, hiszékenység, rövidlátó 'önzés. Ez a tíz esztendő mérlege. Ekkor már az egyediül szilárdnak tetsző kisantant is „papírtigrisnek” látszik, elveszőben van az ellentétek zűrzavarában. A trianoni rendezést egészében támadó 'és ugyancsak egészében védelmező álláspontok ütközése változatlanul lehetetlenné teszi a megbékélést. Most már nemcsak az világos, hogy a versailles-i térkép-szabászok bűnt követtek el az etnikai elv félresöprésével, de az is, ami ebből következett: hogy múlókony politikai szituációiból kiindulva, gyorsan változó — gazdasági, stratégiai, közlekedési — szempontok alapján lehetetlenné tették a Duna-völgy kérdéseinek belső rendezését. Csak igazságos néprajzi határok — s az etnikai szigetek jogainak kölcsönös garanciája — hozhatták volna meg az érdekelt államok olyannyira szükséges gazdasági és — talán — politikai integrációját.

Tudom, a kérdés „történelmietlen”, de ;ha arra gondolunk, miért volt oly könnyű Hitlernek Ausztria bekebelezése, majd ezt követően és ennek következményeképpen a csehszlovák köztársaság „békés” széttördelése, akkor mégiscsak magától kínálkozik: vajon nem szabott volna-e más irányt az események menetének az egységes, rendezett sorsú Közép-Kelet-Európa léte?

Emlékezzünk csak a náci geopolitikus Springenschmidt gondolatmenetére a 30-as évek második feléből. Érdemes most bővebben idéznem Pálffy György főhadnagy 19137-es összefoglalóját: ,,A 67 utáni, majd a St. Germain-iben és Trianonban feldarabolt Osztrák-Magyar Monarchiáról és a Duna-medenoében ezután beállott káoszról a szerző mesteri képet ad. Munkájának ez a része a leg- tárgyilagosabb és egyben legérdekesebb is. Hiánytalanul adja a háború előtti Monarchia keresztmetszetét, a nemzetiségi és belső ellentéteket, a mindenki harcát mindenki ellen; szemléltető vázlata valóságos ‘nyílorgiájával kelti a legnagyobb hatást. Innen kezdve kitérés nélkül halad a cél felé; megmutatja a kifelé törekvő népeket, a Monarchia feldarabolását, a két béke után az utódállamok nemzetiségi összetételét, a bennük élő németséget, a határok menti kisebbségeket és az azok visszaszerzésére irányuló törekvéseket, az utódállamok államalkotó népeinek belső ellentéteit. Érveiből nem marad ki semmi; Ausztria, Magyarország, Csehország teljes elzártsága a tengertől, a Duna-medence bal- kanizálódása... Kitűnően érzékelteti a három kisantant állam egyetlen összetartó kapcsát, az egymásrautaltságot Magyarországgal szemben, ugyanakkor a cseh—német, jugoszláv—olasz és román—orosz politikai ellentétet... A Franciaország elgondolta és támogatta mesterséges tákolmány egységes politikai magatartásáról, mondja, pozitív értelemben nem lehet szó. A szétszaggatott Duna-medence államai egyrészről zsákmányuk biztosítására, másrészről a rájuk nehezedő és fenyegető nyomás ellensúlyozására vagy revíziós törekvéseik támogatására szövetségeseket keresnek, melyeket a medencén kívül találnak. Így válik a medence egymással ellentétes szövetségi hálózatok keresztező és ütköző pontjává..Alább ezt írja Pálffy: „Foglaljuk össze röviden a szerző gondolatmenetét: a Duna-medence geopolitikai egységet képez, feldarabolása és szétosztása tiszta nemzeti államokra a néprajzi helyzet miatt sem lehetséges ... Az egész terület egységes rendezésére sem a magyarság, sem a szlávok, sem a romának nem képesek. .Nem itt lakó népektől kiinduló rendezés csak azok idegen hatalompolitikai céljait szolgálná... A rendezés formája nem lehet a restauráció, mert az lényegében a háború előtti állapotot hozná vissza,

448