Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 5. szám - Száraz György: A tábornok XXVI. (életrajzi esszé)
valójában a bérletörés egyik formája: a munkás csak nagyobb teljesítménnyel keresheti meg a régi bérét, erőifeszítésével ugyanakkor lehetővé teszi „fölöslegessé vált” szaktársa elbocsátását. 1929 novemberében a szénbányászok még béremelésért sztrájkoltak, 1930-ban már a bedó-rendszer, a bérletörések és elbocsátások elleni védekezésre kényszerül az ipari munkásság. Az osztrák, német, csehszlovák mezőgazdasági vámok mind jobban megnehezítik az agrártermékek kivitelét, a búza ára folyvást zuhan a pesti gabonatőzsdén. Egyre több kisparaszti gazdaság kerül dobra, nő a falusi munkanélküliség, a napszámbér az ipari béreknél is meredekebben zuhan lefelé. És ahogy szűkül az áruforgalom, úgy fenyeget mind vészesebben a pénzügyi válság. Amikor hazatér a hágai konferenciáról, Tardieu nyilatkozik a párizsi pályaudvaron: „Megegyeztünk abban, hogy nem egyeztünk meg.” És — noha a magyar sajtó lelkendezik: visszakaptuk pénzügyi szuverenitásunkat, megszűnik a népszövetségi ellenőrzés! — a Pestre megtérő Bethlen sem kevésbé fanyar: „Nem győztünk, hanem megmentettük, ami megmenthető.” Hiszen ha valaki, ő aztán jól tudja, hogy hiába volt a népszövetségi kölcsön, hiába a konszolidáció : a baj nagyabb, mint valaha ... A 20-as évek végén a dunai övezetben két egymással szemben álló politikai-katonai blokk alakult ki: a francia-kisantant és az olasz—magyar együttes. De a helyzet csak látszatra ilyen egyszerű. Hisz Mussolini, miközben fokozza a támadásokat Csehszlovákia és elsősorban Jugoszlávia ellen, igyekszik jó kapcsolatokat kiépíteni Lengyelországgal és Romániával. Budapest szívesen közeledik Varsához, de Bukaresttel való rossz viszonya kerékkötője az olasz „nagy koncepciónak”, amely ebben az időben támogatásra talál az angoloknál. Franciaország „első számú közellensége” változatlanul Németország — bár ennek majd ellentmondani látszik Briand jEurópa-koncepciója” —, csakhogy a párizsi politikusoík a 20-as évek elején még magabiztosabb, támadó irányt képviseltek, most viszont egyre inkább a „nyugati biztonság”, az önvédelem szempontjaihoz igazodnak. Szívesen egyezkednének a magyarokkal szövetséges Mus- solinivel is a németek rovására, ez viszont a kiSantant-fővárosokban — elsősorban Belgrádiban — kelt bizalmatlanságot. A „nagy félelem”, amelyben viszont Prága osztozik igazából: az Anschluss, a német—osztrák egyesülés, amely viszont nem is riasztja különösebben a német pi a c-1 eh e tőség ekb en reménykedő két agrár-országot, Romániát és Jugoszláviát. Párizs a védekezés legjobb módjának a „megelőző támadást” tartja: a hatalmas aranykészletekkel rendelkező, hitelnyújtásra képes Franciaország hajlandó föladni a gazdaságilag gyöngén alapozott, szűk kisantant-koncepciót és új formában fölmelegíteni az 1921- ben befagyasztott elképzelést az „önálló, regionális dunai gazdasági rendről”. Az elképzelés egyszerű, nem is nagyon eredeti: a három agrárország termékeit átvenné Ausztria és Csehszlovákia, cserébe a maguk ipari termékeiért — s ezzel Németország gazdaságilag kizáratnék a iDuna-térségből. A „megoldás” persze túlságosan is „vegytiszta”. Nemcsak arról van szó, hogy az ilyen „belterjes” együttműködés tönkretenné egyrészt a magyar gyáripart, másrészt a csehszlovák mezőgazdaságot, hanem arról is, hogy a gazdasági bajok nem szorítják háttérbe a politikai ellentéteket, legföljebb zavarosabbá teszik: hol tompítják, hol föl erősítik a viszályt Magyarország és az egyes kisantant-államok között, ugyanakkor feszültségeket teremtenek Prága, Bukarest, Belgrád kapcsolataiban is. Locarno után már igazából nem lehet megakadályozni Németország benyomulását a dunai térségbe; a 30-as évek elején pedig, amikor a kis államok pénzügyi és hitel-életét feldúlja a Franciaországot is 44il
