Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 5. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

— Jól kiszúrtál velem. Egy szállóban lakó nő ránk szólt: „Maguk mind ilyen disznók.” Már elterítettük a trágyát a szőlőben. Vártunk.

Én meg azt hittem, elveszett a kabátom, D mondta, hogy a ruhatárban szárítják.

— Hozzál öt üveg sört, ha nem hagysz megőrülni! — kértem másnaposán.

— Nem hozok. Szerbusz. A fene egye meg, még a bicikliről is leestem.

D, aki gépkocsival járatott azelőtt engem, most elővette rossz biciklijét.

A kerékpár kemény bőrnyergére egy rossz svájci sapkát húzott feneke bántó- dását elkerülendő. ,jHogy eshet le a bicikliről valaki ilyen magas .pozícióban?!” — hallom a féltő, megrovó, s legfőképp kárörvendő kérdést. Hozott két üveg síört a szemközti restiből, csak addig enyhült meg a szíve rajtam. Ivott egy picit, aztán hazament. Kabátom ronda vaddisznóbőrként csüngött a ruhatárban, szobámba vittem és elkezdtem vakarni. Eél szemétkosár sarat vakartam, keféltem le róla. Csak ez kellett a takarítónőknek. Akkora pletykát csaphattak, mint ahogy a gőz a mosókonyhát elárasztja. D egyik levelében ekképpen vigasztalt: „A költő sáriba hullhat, de a pletyika szája-mocskálba soha.”

Na mindegy, a sáros őszt a tiszta hó könnyen elfelejteti, bőven kijutott ebből az egész tisztaságból a télen. A tündérvölgyi regement mégsem hagyta a pincéket hideg magukra, tudván, nincs ridegebb az elhagyott telehord óknál, hát a hegyet a legzordabb időben is meglátogatták, némi felelőtlenséggel még meg is fagyhattak volna, mint a somlai legények a Besenyő erdőn.

Mint ahogy D megírta, hóviharban indultak haza, s hősiesen megérkeztek szerencsére. Az Ür nem egyszer tapasztalhatta, a hóvihar mit tesz a kintrekedt vándorokkal, mikor még a kutyát sem verik ki a háziból. Az ember sállal kötött orrán, száján dől a fehér pára, apró kristállyá fagy a gyapjú-bolyhokon, csak hunyorítani lehet, akkor is beiecsap a ihó a szembe. Alig lehet látni, s mintha a levegő is kifogyna, fuldokol az ember. Egyszer hasig lábal, máskor a hőfújás alján elcsúszik, kapálózik, mint a hátára esett bogár, föláll nagyne- hezen, feketén nekihajlik a szélnek, melyet szétfűrészelnek a fák, összetörnek, csörömpölve az ing alá darálnak. Persze, ezt a vándor nem így veszi észre kü- lön-ikülön, hanem egész testében fárad 'és zsibbad. Indultakor még bízott a nyugodt időben, s a félúton már éviekéi. Talán még előbb szórakozott, akár a Tündérvölgyi (Baráti Társaság D írása szerint. „Becukrozta a Kemenesalját jó vastagon a hó. Nagyon szép, mégha kemény is a tél. A Tündérvölgyi Baráti Társaság megtartotta január 6-án egyéves fennállásának közgyűlésiét. Szépen teltek az órák. A Dezső pincéjében volt a szertartás. Zászlónkra szalagot kötöttünk, elénekeltük a Himnuszt és a jó meleg pincevégvárban a következő „széchenyis” Iákomát osaptuk: saját előételnek sült krumpli, közbenső ételnek hosszú lére eresztett marhapörkölt sághegyi módon, ehhez a helyszínen készített dödöllét raktak, végül Idesanyánk fajta pogácsát morzsoltunk, meg borok ... borok...” Nem kell mondanom, velülk vidulnom mennyire szerettem volna. Bár ez a lakoma mégsem ama püspöki volt, melyet a nagy magyar minden fogásaival majdnem egy egész sűrű oldalon ír le a túlzott evészetek ártalmairól példálózván, mely által a tohonya szellem hazája állapotait képtelen megreformálni. Ma is lehetne példázódni róla, .csak nem a sághegyiek menüje kapcsán. Amit ők ettek, ittak, az emlékeztető étek és könnyed elmetisztító, szépítő bor, biztonságosan tiszta, nyugalmas szórakozásra való, leginkább télen, mikor a lélek is bezárkózik duruzsoló meditációba 'és értő társaságra vágyik.

Ha a sághegyiek annyira megszerettek, miként gyakran jelezték, ezen a télen nem maradtam Kemenesalja nélkül. Képeslapot postázták üdvözlő alá407