Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 5. szám - Császár István: Gyilokjáró (elbeszélés)
A kultúrközpont kazánházának vasajtaján — mert ott üldögéltünk ezúttal is — benyitott egy sötétrulhás fiatal nő, egy alacsony, kövéredésre hajlamos, de egyáltalán nem kellemetlen alakú, töltöttgalamb kislány. — Zoltán, megyek a boltba. Hozzak magának valamit? — mondta olyan bájosan csicsergő és ismeretlen okiból gyerekesen ámuldozó hangon, hogy rögtön belopta magát a szíveimbe. Nem is emlékszem, mikor találkoztam ilyen vonzó hangú nővel, akinek a csácsogó madárka-beszéde egyetlen pillanat alatt gyengéd szeretetet ébresztett bennem. Erős, csengő hangon beszélt, magabiztos, raiv hullámzással. A kazánházba vaslépcsőn lehet bejönni, de az ajtónál úgynevezett vastrepni van korláttal, mint valami parancsnoki híd, és csak azután jön befelé a lépcső a fal nellett. Amikor megállt ott fent a madárka, észrevettem, hogy már csak azért s teltnek látszik, mert állapotos. Az ötödik-hatodik hónapban lehetett. — Azt hittem, egyedül van. Azért rontottam be ... — Semmi baj. Ne hozzon semmit Franciska, az előbb kint jártam a (Hold utcai «am okban és bonjiúvesét kaptam az ismerős hentesnél. Bemutatom a barátonat... Fnnciska alig figyelve rám, kezet nyújtott és mondott valamilyen nevet. Én is nondtam valamilyet. — Maga képes megenni a vesét? — kérdezte Rév Zolitól. Pirított vesét készítek, Zöldpaprikával és tojással — mondta Rév Zoli — amkor megpirult a hagymás zsírban, maj oránnát hintek rá, hogy kissé elvegye a túgjdzét, de csak annyira, hogy azért vese maradjon. Vannak, akik a vesét tisíítás címén félbevágva öt percig vízben forralják, aztán szeletelik olyanra, mit a gombát, ahogyan kell is azt, és valami ízetlen gumit tálalnak ... Volt eg feleségem, akivel ahányszor kezdeni akartunk holmi házaséletnék nevezett fetelmes paráznaságot, mindannyiszor kibontakozott a bujaságból: „bocsáss nüg” — mondta, és (kiment mosakodni aztán visszahozott a fürdőszobából va- lmilyen steril izét... Ilyen volt házaséletem egy pipereszappannal. A teljes losdatlanság biztosan jobban taszított volna ... úgy értem, hogy a testi tisz- Italanság, amit én valószínűleg lelkinek éreznék ... A pipereszappan nem is iszított. A végén egyenesen mulatságosnak találtam. Ha belebúgtam ennek a íleségemnek a fülébe, hogy „na, indíts a fürdőszobába” azt mindketten olyan- ük éreztük, mint a legizgatóbb, körmönifont trágárságot... Csak óvatosan pillantottam Franciskára és Rév Zolira, azt kutatva, hogy 'ajion mennyi rosszfajta szándékosság van ebiben a különös kanyhaművészeti íordulatban. Rév Zoli csak a szokott módon elmélkedve csapongóit, Franciska pedig ahogyan ott állt a korlátot fogva fölöttünk, jóakaratúan mosolygott Rév Zolira és olyanná tette a jelenetet, mintha színpadon történne, tehát bizonyos mértékig valótlanul. — Meghívom ebédre, Franciska — mondta Rév Zoli. — Nem szeretem a vesét. Nem eszem meg. Nem ettem még soha életemben. — Káprázatos vegyes-salátát aprítok hozzá. És mi az, hogy nem evett még és nem szereti? Kóstolja meg, és utána utálhatja. — Lehet, hogy megkóstolom — mondta Franciska és bizonytalanul indulni készült. — Egy pillanat! — mondta Rév Zoli. — Franciska, ne felejtse el, hogy jelenleg nem egyedül 'önmagáért él, mint egy feminista liba, gondoljon a szíve alatt hordott magzatjára, csillagom. Magának, most csak olyat szabad érezni, gondolni, enni, ami neki szükséges, hasznos. Például azért helyes, hogy néha 391
