Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Rónay László: A lét ellentmondásai - Juhász Ferenc: A tékozló ország (tanulmány)
Ezt az ősi, idillid színekkel átszőtt boldogság-érzést is igyekszik jogaiba visszaállítani A tékozló ország. Már jeleztük: Juhász Ferenc költői világképének kiindulópontja az idilli hangoltság, képeiben kezdettől az ősi tenyészet vibráló nyugtalansága, termő nyugalma és biztonsága fejeződött ki, mert hite szerint az alkotó, önmaga erejére ismerő ember is a világnak ezt az önzés, érdekek alá temetett érintetlen rétegét fogja újra hozzáférhetővé tenni. Az édenkerti állapotok képe, Vergilius nyugalmas dologéinak hangulata is vissza-visszásejlik A tékozló ország némelyik, az aranykort idéző leírásában: Mint megejtett kicsi szűz, duzzad a kutyatej lombja sárgán, a tej-erek megdagadnak, lüktet az emlő a tej-zubogástól, az őskor üzen százezer pettyes torokról az újraszületett sásából, s páfrányok réz-cirádája, rézből hímzett tolla reszket a szilfák árnyán. A természet kimeríthetetlen gazdasága, békessége s vele szemben az emberi kapcsolatok dehumanizálódásának látványa — ez A tékozló ország egyik meghatározó ellentétpárja. S bár a felszínen, az események menetében az utóbbi játssza a súlyosabb, a nagyobb szerepet, a természet-leírások gazdag bősége, áradó idillje azt jelképezi, hogy Juhász Ferenc megmaradt ennek az érzésnek elkötelezettje és ábrázolója. Azt az idillt igyekszik torkon ragadni, mely a „kévébe kötött pillanatok”-ból fényük fel, s benne sugároznak „az ősidők mélyei”. A természet bőségében, a tenyészet gazdagságában újra meg újra fölsikolt a kér-, dés: „Hol az ember? A művelő, a gondozó, a rendező okosság?" Mert Juhász Ferenc számára mégis a világ humanizálása a legfontosabb írói feladat. Ezt az embert, mint eszményt ábrázolja A tékozló ország Dósójában, aki az emberi létforma legjobb adottságait egyesíti magában, s vállalja ezek kifejlesztésiéért a legnagyobb szenvedést, a halált is. S mellette föl-föltűnnek a parasztháború többi vezéregyéniségei, akiket nem egyénit olyan gonddal, de akik mégis vezérükre hasonlítanak, s a világtörténelem jelentős alakjait idézik önfeláldozásukkal. Juhász Ferenc történelemszemlélete szerint a népből jött, azért égő és elhamvadni kész egyéniség lehet a történelem menetének meghatározója, olyan jelenség, aki késő évszázadok után is fölgyújthat példájával, elgondolkodtat sorsa tanulságaival. Nagy erénye az éposznak, hogy a tenyészetben, a vegetációban is pontosan érzékeltetni tudja a tömeg cselekvő akaratát, s az abban megmutatkozó formáló erőt. A paraszthadak szinte észrevétlenül válnak a tett sugallatában rendezetté, fegyelmezetté: A legnagyobb tett: a fegyelem! Ez az erő, a verhetetlent ég. Ezt meg kellett tanulni! Hisz az ember nem arra született, hogy szétlobbanjon vágyai szerint, mint csillag-gőz vagy repedt tömlő ezer tűfoknyi vízcsápja. A halál: a szertelenség! S ahogy az amorf tömeg egységbe rendeződve 'megtanulja a szervezettségben rejlő lehetőségeket, ráébred önnön erejére, rendeltetésére, egyszeriben méltóvá válik arra, hogy kiküzdje a sorstól a humánus élet legnagyobb ajándékát, a szabadságot. Nem az individuum, szabadsága ez, hanem a közösségben kivívott függetlenség mámorító, röptető érzése, a történelmi sors eddig nem tapasztalt perspektívája. Aki A tékozló ország szabadságtól szóló, h,ironikusan szép sorait leírta, voltaképp a már megtapasztalt élményt transzponálja a múlt idő távlataiba: Szabadság! Te egyetlen isten, az ész tartománya, te legvadabb mámor, Mi alázott szívünket fölemelő, mi perzselő vágyakozásunk, kivont szablyánk tűz-érce, te, mi húsunkba eddig befelé nőtt szárnyunk, ellened mi les a pusztáira épült pára-városokból, köd-%>alotákból? 367
