Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXIX.
idők miatt. Talán az álmok miatt érdemes, amelyek mint színes illusztrációk követik alvásaimat és őszintén sajnálom, hogy inem tudom reprodukálni azokat, nem azért, mert nem emlékezem azokra, hanem mert félek, hogy eluntatnám olvasóimat. Engem néha izgalomba hoznak, mert visszahozzák egy-egy kedves halottamat, főleg anyámat, ki italán a Legjobban hiányzik, amióta végleg eltávozott. Sajnos nagy betegsége idején, amikor talán neki is a legnagyobb szüksége lett volna rám, magam is nagyon betegen feküdtem és a temetését is egy taxi ablakából tudtam csak végignézni. Kezembe került pár napja két könyve: egy 1942-ben megjelent „Felszabadító önmunkálkodás” című és egy alapvető könyve, amit negyvenhetedik születésnapomra ajándékozott nekem „Szent Ágoston”-ról. Azt hiszem magyar nyelven ilyen mélyre alapozott írás Szent Ágostonról sem előtte sem utána nem volt olvasható. Anyám* aki egész életét a szellem követelményei szerint élte végiig végtelen szeretettel az emberek iránt és ugyanolyan valódi segítőszándékkal, most megint a „közelembe” került. Mint ismeretes, Osvát Ernő testvér húga volt, de erről soha senkinek nem beszélt, kiélezett etikája is tiltakozott ez ellen. 4 Hihetetlenül sok érzelmi és emlék mozaik-kockákból áll össze egy ember, aki az anyám volt — (most nagyon hiányaik fizikai léte is) — és évtizedek sűrűjét bontja meg egy-egy felvillanó kép és színezi ki szavaival az emlékezés, ami fájdalommá épül a hiánytól. Néha tőrdöfésszerű kérdések kerülgetik a nyugalmamat: mit is mulasztottam vele kapcsolatosan, és mire nem figyeltem, amire jobban oda kellett volna figyelnem: részben betegségei nyomán és szinte állandó hiányérzéseivel kapcsolatban, hogy keveset láthat engem és aggodalmaira az én betegségemet illetően. Ma már ezek a kérdések önsanyargató mivoltukkai csak arra alkalmasak, hogy bűntudatom vetette hatalmas árnyékában megkisebbedjek, és hiányérzetem megnövekedjék. Istenem: a hiányérzetek méregfoga alaposan kikezdi az embert: hetedik éve nem volt ecset a kezemben, és aki ismerte munkásságomat, tudja mit jelentett számomra az a puszta tény, hogy vannak színek, amelyekben természetem manifesztálódott, azaz voltak színek, de ma már csak akkor találkozom színeimmel, ha nagy ritkán kihalászom szekrényem mélyéről egy-egy régi képemet, mely elgondolkoztat; md is kellett egy ilyen kép létrejöttéhez? A látás és érzelmek rétegei között való foujócska és jóformán csupa indirekt készülődés' a megvalósulások érdekében és ismeretlen irányai felé. A lassú építkezés: réteges egymásra festése a színeknek, ami módszeremmé lett, időt és türelmet követelő megmunkálása a felületeknek, míg végül valamiképp álljt kellett parancsolnom önmagámnak; hogy eddig és ne tovább! Igazán nem tudom, hogy képes 'lennék-e újra akárcsak egy kép erejéig újra kezdeni a festést, de hát ez a kérdés is ott marad a kérdések dzsungelében. Gondolataim most sakkal inkább a montázsaimmal kapcsolatosak: március vége felé Miskolcon csaknem 200 darabból csinálnak nekem kiállítást; amit újra csak Ury Ibolya műtörténész barátom rendez, mint már annyi kiállításomat az esztendők folyamán. Dr. Ury Ibolyáról ezidáig nem írtam, de most feltétlenül meg kell emlékeznem vele kapcsolatosan, — nem csak arról a tényről, hogy nem is tudom már hány kiállításom rendezője volt, de arról a hozzáértő sízeretetéről is, almi megkönnyítette számomra az amúgy is rendkívül fárasztó jelenlétet, ami ilyenkor szinte egy kiállító művész számára elkerülhetetlen. Minden tekintetben kímélte egészségemet és kitűnő hely- és helyzetismerete következtében kifogástalanul rendezte meg kiállításaim hosz- szú sorát és szeretetének kézzelfogható bizonyításaképp még azokkal is tárgyalt, akiknek szerepét fontosnak ítélte meg egy ilyen bemutatkozás érdekében. Engedjék meg, hogy ezúttal köszönjem meg dr. Ury Ibolyának minden ilyen értelmű fáradozását. Jó, hogy vannak ilyen jellemű és szándékú emberek. Valamiképp egyedülálló jelenség, mint mindenki a kitűnőek közűi és megint csak teljes meliléállásomról tudom biztosítani, még ha ez a biztosíték talán számára nem annyira érzékelhető, mint ezt szeretném. És amit még nagyon szeretnék: maradék erőmet további montázsok számára tartogatni* mert meggyőződésem, hogy ez a terület legalább annyira kihasználható, mint a művészet más területei; mint a festészet, szobrászat és a kettő szintéze, amire annyi .pozitív példa akad napjainkban és minálunk is. 348