Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXIX.
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék XXIX. Mostanában rengeteg olyan képzőművészeti „művel” találkozni, lapok, folyóiratok hasábjain, amelyek valamilyen vonatkozásban a „jelek”-re utalnak, akár címükben (főleg), akár vonatkozásaikban, de valahogy számomra sehogy sem idézik meg a „jelzettet”, vagy csak erőltetett utalásaikban. Divat lett egyszóval a „jel”, mégpedig akár az értők, akár a közeledni akarók számára szinte megtévesztő módon. Ügy terült szét az ábrázolás világában, mint minden eddigi közhely; kitöltve az érzékenységek réseit és kizárva az értelem és egyben az érthetőség lehetőségeit. Ezt tartom az egyik legnagyobb szellemi kártevésnek, természetben a többi hasonlóakkal egyetemben. A „jel” szerintem kizárólag valamilyen szellemi sűrűség jele. Egyszerre önmagában való, és a „jelzett” félreérthetetlenül és egyértelműen látásunk elé citáló képlet. Ahogyan régen, fiatalságom idején, minden ami a konvencionális ábrázolástól elütött „futurizmusnak” neveztetett, most minden „jellé” változott. Valahogy a belső tétovaságnak hízelgő nagyképűségét öltve magára vált jellé a „jel”. Max Ernst, Tobbey, Pollock, Micho, akik kialakították kalligrafikus jelrendszerüket, szinte teljesen ismeretlenek voltak a magyar Szabó Lajos számára, aki már 1954-ben teljesen érett kalligrafikus jelrendszert képezett le, mégpedig teljesen sajátságos módon: filozófiai olvasmányainak széljegyzeteit önállósítva csinálta hosszú esztendőkön keresztül itthon, majd később külföldön, ahol számos kiállítást rendeztek kalligráfiáiból, egy teljesen egyértelmű jelrendszerből, amelyekből néhányat most az „Életünk” is közöl. Fontossága annyiban van az 1954-es évnek, hogy sem előtte, sem közvetlenül utána sem csinált idehaza senki sem kalligráfiát. Mindezt csak az ismert hivalkodók ellenében írom, akik mindent mindenkinél „sokkal régebben megcsináltak”?! Szabó Lajos rajzainak tanulsága: hogyan lehet a filozófia nyelvét „lefordítani” képivé és ugyanakkor megőrizni a szellem és a kéz lendületét. Igazi erő, anélkül, hogy erőfeszítésnek hatna; és könnyedség anélkül, hogy könnyelművé válna. Művészetünk elsekélyesedésének nem csupán egy általánosnak mondható epigo- nizmus az oka — még ha főoka is —, hanem az a tény is, hogy jellemzővé vált a „kitekintésnek” szinte törvényszerűsége: azonnali „bezsebelése” a sovány közlendőknek úgynevezett memoirok formájában a valótlanságok zuhatagával az elmélyült mondanivalók helyett ötletecskék szöcske-ugra-bugrálásával, de mindenképp a valóság ellenében. Ügy látszik, akinek nincs személyisége, innen-onnan összekaparja az egymással legellentétesebb formát; az egymással ütköző motívumokat és el szeretné hitetni a szemlélővel a nemlétező létezését. Tudom, hogy a legnehezebb dolog lemondani az „ábrázolásról” és olyankor a legnehezebb, ha nincs semmi ábrázolnivalója annak, aki fűt-fát összehord valami látszat kedvéért. Akkor már sokkal becsületesebb vállalni a „kiürüléssel” járó csendet és/vagy kivárni az idejét valami valódi közlésnek, vagy elbúcsúzni végleg a közlésektől. De hát ez a legnehezebb: bevallani, hogy valaki a szellemi ereje végére ért. Mégis azt gondolom ez sokkal becsületesebb, mint a folytonosságot imitáló képzőművészeti halandzsa! Persze nehéz sora van a kevésbé értő szemlélőnek, hiszen ma már .többezer „művész” kínálja portékáját — és gondolhatjuk hogy a művészi „túltermelés” automatikusan az ún. művek túlterhelésével egyenes arányban áll, és értő legyen a talpán, aki ezek után kiigazodik ebben az átláthatatlan dzsungelben. A kritikusok sincsenek irigylésre méltó helyzetben: a többszáz kiállítóból szinte ha egy ötödét, ha láthatják, és azokból is csak egy igen kis mennyiségről publikálhatnak. Természetesen nehéz igazságot osztani egy ennyire irreális helyzetben; van aki joggal nehezményezd, hogy nem esett szó róla semmilyen sajtóban, és vannak a „nevek”, akikről bármit is csi346
