Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - Száraz György: A tábornok XXV. (életrajzi esszé)

nok-társának, vitéz Szinay Bélának, s ez már önmagában is változást jelent. De Sipos tábornok még az előző tanévben új kiképzési tervet állított össze, „azon követelmények szerint, amelyeknek az új idők tisztjének meg kell felelnie”. A lényeg: a végzett hallgató ne csak jó szakaszparancsnok legyen, de „az alosztályparancsnoki, segédtiszti és előadói teendőket is olyan mértékben ismerje, hogy szükség esetén helyettesként is tekintetbe jöhessen”.

Az oktatás a reformált tanterv szerint indul, de azért érezhető, hogy a „Si- pos-korszak” lezárul. A kopasz tábornoknak szívügye volt a testnevelés, különös tekintettel a sportversenyekre, mert mint mondá, csak tusázva lehet megszerezni „a katonai erények legnemesebbikét, a győzniakarást”. Szinay nem siet, egyelőre maradjon minden a régiben; de azt mindenesetre hangsúlyozza, hogy az eredményes oktató-nevelő munka alapja szerinte „a testi és szellemi képzés összhangja”. Ugyanakkor — a folytonosságot hangsúlyozandó — olajba festeti és már december 1-én föl is avatja elődjének díszegyenruhás képmását.

Szinay tábornoknak egyébként is fő erénye, hogy kiváló érzéke van a hagyományok ápolásához, sőt a hagyományteremtéshez is. Még 1925-ben, mint az akadémikus zászlóalj parancsnoka, felfedezte, hogy „a gyalogság eddig hiányában volt olyan összetartó erőnek, amely körül lelki életét összpontosíthatta, olyan eszményképnek, amelyből lelkileg táplálkozhatott volna”. Szent Lászlót ajánlotta, mint „lelki kikristályosodási pontot”, Sipos tábornok figyelmébe; a parancsnoknak tetszett a dolog, Galánthay-Glock ezredes gyorsan lepingálta" a szent királyt csatabárddal, vérvörös köpönyegben, dicsfénnyel a sisakja körül, s a rémséges csúf képet ünnepélyesen fölakasztották a vívóterem falára. De Szinaynak — ekkor még ezredes — ez; nem elég. Hamarosan előrukkol az újabb ötlettel: a gyalogos akadémikusok számára Szent László-serleget kell alapítani, amely „mint látható jelkép, maga köré gyűjti és egybeforrasztja híveit”. Sipos tábornok ezt is elfogadja. Hamarosan elkészül a serleg s hozzá az alapító oklevél „művészi kivitelben, miniatűrfestéssel gazdagon díszítve”, Pozder százados, másodsegédtiszt jóvoltából. A szövegben ott áll, hogy a gyalogos akadémikusok „vitéz Szinay Béla ezredes kezdeményezésére” egyszer és mindenkorra „vezérlő Eszményüknek” és „a végsőkig menő önfeláldozásra való készségben megnyilvánuló Gyalogsági Szellem” megtestesítőjének nyilvánítják László királyt; nevenapján, június 27-én minden esztendőben „ünnepi díszlakomára” gyülekeznek, s ott egy „arra minden tekintetben méltó és érdemes akadémikus” fölidézi az uralkodó „legendás harcos és lovagi erényeit”, majd valamennyiük nevében kiüríti a serleget „választott Vezérlő Eszményének emlékére”.

Az ötlet persze utánzókra talált, de Szinay nyugodtan mosolyoghatott a dilettáns erőlködésen. A híradósok őrnagya, Ruhmwerthy Rapaics Rezső például beíratta ugyan a nevét az alapító levélbe, de még egy árva „vezérlő Szellemet” sem tudott kitalálni a maga szegényes „Híradó Serlegéhez”, arra viszont volt esze, hogy az oklevelet minisztériumi főnökével, Rőder altábornaggyal írassa alá. A huszárok se tudtak kisütni valami magasabb méltóságot maguknak: ők Simonyi óbesterben találták meg a „Lovas Szellem” megtestesítőjét. A műszakiak már ravaszabbnak bizonyultak: ők Mária Ludovikáról nevezték el a maguk serlegét, és kisütötték hozzá, hogy az ilymódon „az egységes és egyetemes Ludovikás Szellemet” is jelképezi, amely nélkül „nem lehetséges a Különleges Fegyvernemi Szellem”. A tüzérek ötlete egy kicsit frivolnak bizonyult, sok sületlen viccelődésre adott alkalmat a komolytalanabb akadémikusoknak: ők ugyanis a maguk serlegét „a Szűz Szent Borbála legendája körül szót hagyományoktól élesztett Magyar Tüzér Szellem ápolására” szánták ...

328