Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - Száraz György: A tábornok XXV. (életrajzi esszé)

Lőwi-elvtárs a tíz vörös katonával, akikkel bejött az épületbe, az épület hátsó részében feállított gépfegyverért akart menni, észrevette, hogy a ludoviká- sok... tüzelésre készen állanak. Az óriási túlerőben levő árulók elől valamennyien a kapuk elé futottak. Ebben a pillanatban azonban a Ludovika had- apród-banditái kétszer egymás után sortüzet adtak a menekülő elvtársainkra, majd Bartha a kapuk bezárását rendelte el. A kapun kimenekülő Lőwi elvtársat fejlövés érte, súlyosan megsebesülve terült el a földön — Minden könyörület nélkül szakadatlan gépfegyver- és Mannlicher-tűz alatt állott a Ludovika kertje, ahol ott sétáló öreg embereket és ott játszadozó gyermekeket sebesítettek halálra a Ludovika elvetemült vadállatai.”

Ha leszámítom a hatásvadász és szükségszerűen torz befejezést, a cikk első fele valószerűbb, mint a ludovikás beszámolók bármelyike. A tudósító hat sebesültről és Löwin kívül négy halottról beszél, s ez — különösen ha tudjuk, hogy az egész ellenforradalomnak összesen 18 vörös áldozata volt — hihetőbb, mint Bayer hencegése, amelyből úgy tűnhetnék, hogy a „40—50 főnyi” szakaszból hírmondó se nagyon maradt. Szó sincs itt támadásra induló vörösökről, inkább arról, hogy Lőwi most már — de miért nem előbb? — észreveszi, hogy csapdába került, embereivel együtt menekülni próbál, s ekkor — miért csak ekkor? — éri őket a ludovikás tűzrajtaütés. A kérdések tehát így is megmaradtak.

A ludovikás legenda, akárhogy nézem, gyermeteg, még utólag kidolgozott változatában is. Egy érezhető tisztán: a bizonytalanság. Az, hogy ezek a „júniusi bajtársak” a vakon engedelmeskedő gyerekkatonák élén: nem is olyan rettenthetetlen hősök, mint amilyennek később mutatják magukat.

Persze, csak találgatni tudok. Barthát és tisztjeit megzavarhatta az egy órás késés, de a tehetetlenségi erő most már cselekvésbe löki őket: fegyverbe szólítják az akadémikusokat. Hír, utasítás nem jön, a távoli fegyverzajból bármi kiolvasható. A várt „segédcsapatok” helyett viszont, Lőwi érkezik szakaszával. Mit csináljanak? Most még nem késő: eldönthetik, hogy harcra kész ellenforradalmi alakulatnak nyilvánítsák magukat, vagy egyszerűen csak készültségben vannak „Haubrich parancsa alapján”. Tárgyalnak hát, húzzák az időt, s talán azért is engedik, hogy Lőwi vonalat kapjon a megszállt József- központon át, hogy így jussanak az olyannyira szükséges információkhoz. És mind a Bartha-, mind a Lenkei—Bachó-féle változat tengelyében ott a közben befutó hír az ellenforradalom kezdeti sikereiről. Olvashatjuk Bartha elbeszélésében: már az udvaron vannak, készülnek átadni az előzőleg használhatatlanná tett géppuskát — tehát már-már elengednék Lőwit! —, amikor jön a hírhozó: itt a várt „bizonyosság”, most már nem ajánlatos tovább késlekedni!

Ügy látszik, e pillanattól válik nyílttá a Ludovika lázadása. Csakhogy ez nem hangzik valami szépen a legenda szempontjából: ezért a többféle változat, a gyermeteg mese a saját irodájában csapdába ejtett parancsnokról.

És még valami: egyik változatból sem tudjuk meg, ki adta a tűzparan- csot. Bartha? Bayer? Valaki más? A feltételezést, hogy a nagyon is fegyelmezett akadémikusok „öntevékenyen” lőttek volna, nyugodtan kizárhatjuk. Mi az oka, hogy a „júniusi bajtársak” közül senki sem pályázik a dicsőségre? Valószínűleg az, hogy a sortűz nem csapdába csalt ellenségre irányult, hanem megtévesztett iménti bajtársakra: nem „tűzrajtaütés” volt igazából, hanem orvtámadás. Ezt leplezi a képtelen história a szakaszát támadásra vezénylő Lőwiről; s hogy a valószínűtlen valószínűbbnek tűnjék, azért a vöröskatonák létszámának megduplázása.

310