Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - Csengey Dénes: A magyar beatnemzedékről
lyét kísértette meg a beat magyarországi meghonosításának. Illések az angol pop temperamentumát megtartva, vokális hangzásait nagyrészt átvéve a magyar népzene érzelmi és dallamvilága felé próbáltak közeledni, abból a magában helyes feltevésből kiindulva, hogy a zenei közlés is anyanyelvi közösségeken keresztül mehet végbe a legnagyobb hatásfokkal, az Omega — szintén helyesen ismerve fel az ipari, vagy leendő ipari társadalom ifjúságának hangosságát, életérzéseinek perspektíváját az agyonurbanizálódott nyugat ifjúságának tomboló, csavargóromantikába menekülő, a „tiszta” mámorban rombolástól sem idegenkedő tiltakozásának irányában — az originál angolszász beatet próbálta játszani s ennek színpadi kellékeivel szerelte fel magát, a Metró pedig a számlálfaatatlan előítélet görcsébe merevedett közvélemény közegellenállásának leküzdése szempontjából legbiztosabb és legegyszerűbb, valójában azonban legnehezebb (mai szemmel: kilátástalan) irányt választotta: arra tett kísérletet, hogy visszaállítsa jogaiba a hamis érzelgésekben hitelét vesztett romantikát, visszaszerezze az egyszerű és alapvető emberi kapcsolatok, a szerelem, a barátság, a hűség lírai méltóságát, hogy egy hazug és álhéroszi, valójában cinikus és dekadens korszak után ismét megélhető élménnyé tegye a pátoszt. Utólag is igazolható, koncepciózus, jó programok voltak ezek. Ha azonban úgy gondolkodunk rajtuk, hogy nem feledjük el közben: ezek a magyar beatkorszak nagyhatalmainak, és az új hullám nagyhatású programadóinak elképzelései voltak, rögtön belátjuk azt, hogy ez a három együttes (és ne kételkedjünk abban, hogy az összes többi sem) már a kezdet kezdetén nem vállalta fel az őket létrehozó beatet, mint a „nemzedék” önmegfogalmazó és önmegvalósító társadalmi mozgalmát, szerves és öntörvényű kultúra megteremtésére irányuló kísérletét. Ha ugyanis a saját útjukat a nemzedéki kísérlettel összhangban, annak megvalósulását segíteni akarva tervezték volna el, semmiképpen nem kerülhette volna el a figyelmüket néhány nyilvánvaló, s a magyar beat sorsát alapvetően meghatározó tény. A népművészet, a népzene a hatvanas évek elején korántsem volt már élő kultúra, az alkotó paraszti közösségek, amelyekben testet öltött és hagyományozódott, felmorzsolódtak, megszűntek létezni a bennük kialakult szokások, tradíciók érvényüket vesztették és eltűntek a néprajzi tankönyvek fedele alatt, produktumaik, a versek, rigmusok, ráolvasások, legendák, és a népdalok pedig ezzel egyidőben befejezett, alkotóiktól elvált műalkotásokká váltak, gondolatmenetük szempontjává: azzá fogyatkoztak. Érzelmi és dallamviláguk tehát nem volt már az a zenei anyanyelv, amely létező közösségekben honosíthatott volna meg dalban fogalmazódó új életérzéseket és erkölcsöt, új életformamodelleket. Motívumainak felihasználása eredményezhetett (mint ahogy így is lett) szép és érdekes hangzású zenét, de nem jelentett, nem jelenthetett kultúrateremtő erőt és esélyt. Az Illés együttes zenei kísérletének tehát csak az exkluzív exmusic volt az eredménye, egyéb e stílusleleménynél nem is lehetett. Az Omega sem jutott többre, noha úgy tűnhet, jobb lóra tett, amikor a nagyvárosi folk hátországára alapozva alakította ki a maga stílusát. Nem jutott többre, hiszen Magyarországon nem létezett és nem létezik városi népzene. Az angolszász country (noha van hagyományosan vidéki, és a pophullámban jócskán eltorzult, agresszívebbé vált, finom hangzásait elvesztett nagyvárosi változata) élő kultúraként hálózta be az egész amerikai kontinenst, s a földjüket elvesztvén a metropoliszokba áramló farmertömegek a felhőkarcolók közé is magukkal vitték, megteremtve a pop városi-népi gyökérzetét, szoros kapcsolatban maradt nagycsaládjaikban (minél nagyobb nyomorban éltek, annál -inkább) ott csírázott a kommuna-életforma őse — nem is szólva a néger gettók társadalomalatti kultúrájáról —, az angolszász pop tehát élő, létező közegben fogant. Példája azonban — lévén, hogy Magyarországon a tizenkilencedik század közepéig röghöz kötött parasztság zárt közösségeiben, tehát a kialakuló nagyvárosi létre és kultúrára teljesen hatástalanul létezett, s halt el később a népi dalkultúra — nálunk követhetetlen volt, aki mégis nyomába akart szegődni, az a hiányzó városi népzene helyén tátongó légüres térbe mozdult, s valahol mindig utánzója maradt az angol papnak. Teremthetett divatot, de megint csak 272
