Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 3. szám - Csengey Dénes: A magyar beatnemzedékről

kás (akiről írtak az újságok) négyszáznyolcvan százalékra, tizenöt pedig (akikről nem írtak) hatvan százalékra teljesítette a normát, nem tudtak a hortobágyi internáló táborokról, senki sem tanította meg őket arra, hogy az osztályharc sikeres megvívásához nemcsak a hangzatos jelszó, hanem az idejekorán megtett feljelentés is nélkülözhetetlen fegyver, nem sejtették, hogy jelentős íróink, költőink légiója hallgat meghasonlottan, ha ugyan nem fenyegetetten, hogy hét éven át, mint pesszimista, s így ellenséges tendenciájú darabot, tilos bemutatni Az ember tragédiáját, hogy miközben Bartók és Kodály munkássága nyomán a magyar „magas” műveltség szerves részévé válik a parasztkultúra, nemző közegében, a faluban utolsó maradványai is felmorzsolódnak, hogy a kiábrándultságot, a meghasonlottságot és a félelmet kiabálják túl az egyre rekedtebb tapsoló-éljenző kórusok. (Nem tudták tehát azt, hogy honnan erednek az októberi szobordöntő haragok.

Amit tudtak, amit láttak, nem volt más, mint az egyformaság mimikrije alól előtűnt sokféleség, zavarodottság, görcsbe merevült, s most eloldódó százféle feszültség, káosz. Ágáló gyűlések (melyekről csak hallottak), széttépett pártigazolványok, bújkáló funkcionáriusok, megvadultan politizáló kisemberek, zsoltáros körmenetek. Nyugatra szökött apák, testvérek, rokonök. Géppisztolyok, nemzetiszínű karszalagok, százféle igazság nevében járőröző osztagok. Félelemtől megnémult asszonyok, anyák, aggodalmaikban leintettek. Menekülésre készülő, aztán mégis itthonmaradó szomszédok, fegyveres ellenséggé vált barátok, ismerősök, és megint és ismét jelszavak, transzparensek, melyek azt hirdetik, hogy le az addigi jelszavakkal, transzparensekkel. Szó sincs róla, hogy csak ennyi történt volna az ötvenes években, s végül 1956 októberében. A „nemzedék” azonban — s a nagyerejű élmény így és ezért vált a tudatában hiányérzetté, ezért találta megint történelmi szélámyékban — csak ennyit élt meg és tett sajátjává belőle.

Mielőtt a helyzet felismerhető, azonosítható arcot ölthetett volna, mire az áttekinthetőségig kitisztulhatott volna, vége volt, megszűnt a társadalmi valóság minden elemét tartalmazó, noha teljes egészében megmutatkozni, megfogalmazódni egyiket sem engedő káosz, és következett a nagy kimagyarázkodások, megtérések, ismételt köpönyegfordítások, a kitartás jogán való igazságkövetelések i(és hivatalnyerések) korszaka. Megindult a minden eszmei irányból egyaránt értendő konszolidáció. Anélkül, hogy mindaz, ami történt, megnyugtatóan és mindenre kiterjedően tisztázódott volna. Miközben a szocializmus gazdaságilag és politikailag megszilárdult, s lassanként kiállta volna már az önmaga múltjával és korábbi eszményeivel való illúziómentes szembesülést, ismét „elutazott tőlünk családunk egyik tagja... Valóság nevű nagybátyánk”.

ötvenes évek vége, hatvanas évek eleje: a „nemzedék” kora ifjúsága, a tudatos társadalmi és nemzedéki tájékozódás kezdetei. A vasfüggöny Nyugat felé néző oldalára (lásd még: skanzenkerítés) akkoriban pingálódtak turistabűvölő magyaros motívumok, Sarkadi Imre öngyilkos lett, emberek sétáltak a világűrben, anakronisztikus ribancök a Rákóczi téren, egzisztencialista, neoplatonista, neotomista művek jelentek meg, befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, harminc tétlen ember gyűrűjében agyonvertek egy cigányprímást a Boráros téren az aluljáróban, engedett az ideológiai prés, kinyilatkoztatások helyett elemzések, párbeszédek, viták körvonalazták a szocializmus továbbfejlődésének perspektíváit. Napirendre került az „ifjúsági probléma”, egyre több szó esett nemzedéki konfliktusokról.

Hogy miiben állt ez az „ifjúsági probléma” (a bizonytalan szemléletű, ingatag és tartózkodó generációval kapcsolatiban felmerülő ilyen-olyan gondok), arról hallhattunk, olvashattunk eleget. Most tekintsük ugyanezt a „nemzedék” felől.

Az ország — mondhatjuk — a felszabadultság állapotában van ekkor. A csőd és rettegés évtizedének vége, a gazdaság fejlődése végre valóban dinamikus, a jövedelmek emelkednek, az áruellátás javul, megkezdődik a mezőgazdaság gépesítése, a felszabadult munkaerő lehetővé teszi az extenzív iparfejlesztést, élénkül és valamelyest demokratizálódik a közélet, az elhallgattatott művészek újra megszólalnak, ez a tény, s az addig zárt fiókokból előkerülő jelentős művek sora zajló és nagy

262