Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XXI(V. (életrajzi esszé)
SZÁRAZ GYÖRGY A tábornok XXIV. A tizennyolc éves „érett” fiatalember, Oesterreicher György a matúra izgalmai éis az utolsó, culknászdés, cigánymuzsikás, lábdapattogásos civil vakáció édességei után először lép ki az óbudai otthon védett melegéből a másik, eddig ismeretlen, rideg világba. 1927 októberében ott áll új eme társaival a tüzérkaszárnya raktárfolyosóján a leterített pokróc mellett: egy zubbony, egy nadrág, két pár kapca. .. Aztán batyuba fogva cipeli a körlet-hodályfoa a felszerelést: ruhaneműt és szájazatot, sisakot, sátorlapot, evőcsészét kanállal és kulacsot, tölténytáskát, hátiböröndöt, gázálarcot tokkal. Dömöoköli a szalmát a zsákvászon derékaljba, lécdaraibbal, sárkos keményre, hogy olyan legyen, mint a gyufás- doboz. Pattan az első Ébresztő, föl! üvöltésre, álmos bódulatban keresgéli lábával a posztónadirág szárát, lökdösődik az ajtónál megtorlódé félmeztelen testtömegben: irány az udvar, sorakozó az 1861 óta célirányos reggeli csuklógya- korlatokhoz ... Orra lassan hozzászokik a hálóteremhez, már nem téveszti ösz- sze a törzsőrmester kiét csillagát a főhadnagyéval; „legyezőszerűen, élénk csatármozgással” működteti a felmosórongyot, s az öreg tüzérektől ellesett módon, papírossal törli tisztára a babcsúszpájztól ragadós, hideg vízben ellötykölt csajkát. Tisztelgést és fővetést gyakorol az alakulótéren, „forgószínpadszerűen”, tagozott menetben a díszlépést, aztán zárt alakzatban a tér- és távközök tudományát, fegyver! ogásokat; döngeti a földet a díszmenetben, hadd pattogjon a jancsiszeg! Kiúszik, szökell, fedezéket ás, s közben újra és újra hallja az őrvezető és tizedes uraktól, hogy nincs butább állat a világon a karpaszományos- nál. Dróttal, gyufaszállal rögzíti a gomblyukhoz a lepattant füles zubbonygombot, alázatosan jelenti, hogy belépett a szobába, és alázatosan kér a reggeli kihallgatáson csizmatalpalást, eltávozást a nagynéni halála miatt. A szakkiképzés során ismerkedik a világháborús veteránokkal: a 18. mintájú fogatolt ágyúval — űrmérete nyolc centiméter, legnagyobb hordtávolsága 9400 méter — és a 14. mintájú, ugyancsak hat ló vonta, 10 centiméteres tábori tarackkal, amelynek hatékony lőtávolsóga 8900 méter. Füzetbe jegyzi az alkatrészek nevét, a löveg súlyát állásiban és menetben, mozdonnyal, teli lőszerszekrénnyel, fent ülő kezelőlegénységgel. Már tudja, mi a bénító-, romboló- és zárótűz, s azt is, hogy miben különbözik a hatáslövés a pontlövéstől. Ismerkedik a lőelemiképzés tudományával, távmérővel, tüzér teodolittal; de kint, a lövegszin előtti havas térségben — mint a gyerekkori könyvek raíjzai a majdani i48-as vöriössipkás tüzérfiúk — társaival a küllőkbe akaszkodva vonszolja ide-oda a nehéz ágyútestet, keze hozzáragad a dermedt olajba fagyott závárzathoz. Ragacsos, gémibe- redett ujjakkal, köröm közül szívja a cigarettát az Oktatási szünetben, aztán kiszemelt „irányzósarjként” odaáll ismét a löveg mellé, gyakorolni a gyors célpontáthelyezést: két kézzel jobbra, aztán balra, jobb kézzel balra, ballal jobbra és fordítva, amíg gépiessé nem válik a váltakozó mozgás... És van „lóismeret” is, elméletben és gyakorlatban, meg istállóügyelet, trá- gyaszagú, párás melegben; sorakozás reggel a takarimánykamra előtt, az őrmester mércével és csapófával osztja a zabot a tarisznyákba, csakúgy, mint száz 227
