Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 2. szám - Dercsényi Dezső: Művészetünk kezdetei? (tanulmány)

Gerevich László a feltárt anyag részletes publikálása során több ízben is kifejtette álláspontját. Szerinte a X. század második felében, illetve a XI. század elején új stílus alakul ki, elsősorban a fejedelmi törzs birtokain, a Dunántúlon, (amely nyilván a palmettás köveket jelenti). E hármas áramlat a Bulgárián keresz- faragó hagyományok (szalagfonatos kövek), Karoling örökség (amelyet alighanem a Pribina-féle építkezések közvetítettek), amely a pannoniai római faragást (elfajzott akantihusz leveles fejezetek) vitte tovább, végül közvetlen bizánci befolyást (amely nyilván a palmettás köveket jelenti). E hármas áramlat a Bulgárián keresztül jelentkező bizánci térítés nyomán fonódott össze. Kiindulási pontja pedig a Szerémség, ahonnan a fejedelmi birtokokon terjed el az új stílus.

Gerevich álláspontjával ellentétben kutatóink egy csoportja úgy látja, hogy a palmettadíszes faragványoknak elterjedése a XI. század második felére esik, de gyakorlata átnyúlik a XII. századba is. Nincs kapcsolata a honfoglalók művészetével, hiszen — mint ezt elsőnek Kovács Éva kifejtette — a tarsolylemezkor emlékei akkor már közel egy százada a sírokban pihentek. Nem szolgálhattak mintaképül. Ha ilyen kapcsolatot feltételezünk, az inkább a X. században lenne elképzelhető.

Az 1978 nyarán megrendezett, az Árpád-kori kőfaragványokat bemutató székes- fehérvári kiállításon természetesen nagy hangsúlyt kaptak a szóbanforgó faragvá- nyok, még inkább a kitűnő katalógusban, ahol korban ezeket az alábbiak szerint helyezték el. (Veszprém XI. század közepe, Tihany, Pilisszentkereszt szintén, Szek- szárd a XI. század harmadik negyede, egy feldebrői töredék, kérdőjellel ugyanúgy. Szeged és Sárvármonostora a XI. század második fele, Visegrád ugyanúgy. De egy esztergomi töredék a XII. század első fele.)

A kiállítás tartama alatt Székesfehérvárott igen érdekes vitaülés zajlott, amelyen a két — már fentebb vázolt ellentétes — álláspontot,nem sikerült összehangolni. Tóth Melinda annak hangsúlyozásával, hogy a honfoglalóik körében a kőfaragásnak nem lehetett gyakorlata, hagyománya, bizánci forrásra utal (amelyet ezideig nem lehetett megjelölni), az onnan jövő kőfaragók a kereszténység felvételével megsok- szorosodó építési igényt ki tudták elégíteni a XI. század második felében.

A szembenálló vélemények ellenére Tóth Melinda — fenntartva az előbbi álláspontját — már a kiállítás katalógusában érdekes lehetőségre hívta fel a figyelmet. „A jellegzetes formájú palmettát egyik főmotívumául választó ... korai magyar ötvösművészet példája ... arra figyelmeztet, hogy számolni kell a XI. századi magyarság körében egy meghatározott ízlés tradíciójával, amely a lehetséges bizánci kőfaragó stílusok közül a már ismerthez közelebb álló irányzathoz vonzódott jobban, azt választotta ki, s hozzá meglehetősen hosszú ideig — a század közepe tájától a század végéig — elég szívósan ragaszkodott.” Nagyjából hasonló álláspontra helyezkedtem tőle függetlenül én is a Zádor Annával írt kis magyar művészettörténetben.

Ezt a véleményt további érvekkel is alá lehet támasztani anélkül, hogy maradéktalanul elfogadnánk. Dienes István a honfoglaló magyarság életének, hitvilágának s ezzel összefüggő művészetének kiváló kutatója szintén kételkedik a tarsolylemezkor és a palmettás kövek közvetlen kapcsolatában, ugyanerre mutat rá. „Üj művészet honosodott meg (ti. a kereszténység felvételével) Magyarországon, de a közelkeleti elemekkel átitatott bizantinizáló, észak-olaszországi művészet a magyarság számára nem volt teljesen idegen, s a közös művészeti elemek is segítették, hogy magáévá tegye a keresztény Európa román művészetét.”

Ugyancsak Dienes István figyelmeztet két fontos körülményre. A tarsolylemezkor palmettás stílusa, bármennyire is a posztszasszanida művészetből származik, csak a honfoglalók ötvösei vették át ily formában és ragaszkodtak hozzá oly következetesen, hogy anyagúk a népvándorlás kori népek művészetétől könnyen megkülönböztethető. Ugyancsak ő utal arra is, hogy ennek a rendkívül dekoratívan megfogalmazott motívumnak jelentése van. Az égbenyúló életfára utal, amely a sámánizmus hitvilágában sorsdöntő szerepet játszott.

179