Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Száraz György: A tábornok XXIII. (életrajzi esszé)
SZÁRAZ GYÖRGY A tábornok XXIII. Hogy világosabban lássuk, miről is van szó, érdemes átfutni egy, még a siófoki Fővezérségen, 1919 októberében készült memorandumot, amely az akkori külpolitikai helyzet értékelését tartalmazza katonanpolátikai szempontból és azzal a céllal, hogy „ezen helyzet megibírálásából azon követelményeket szűrje le, melyek a magyar nemzeti hadsereg szervezése és hadműveleti képessége elérése érdekében kielégítendők volnának”. Nemcsak azért érdekes ez az okmány, mert megvilágítja az 1920-as elképzelések hátterét, hanem azért is, mert megtaláljuk benne azokat a naiv spekulációs elemeket, amelyek a helyzet változásaitól függetlenül jellemzik a Horthy-féle hadseregvezetés katona-politikai gondolkodásmódját. Ott van benne az „orientáiciókeresés” megfogalmazása is; az, amit Stromfeld a maga 1927-es értékelésében oly veszélyesnek tart: hogy „az uralkodó osztályok minden erejükkel igyekeznek az országot függő helyzetbe hozni egyik vagy másik nagyihatalommal szemben”. A memorandum szerzői megállapítják, hogy Románia „jelenleg és a közeljövőiben a fő ellenségünk”, mint „Kelet-Európábán ez idő szerint a legszámottevőbb katonai tényező”. „Sikeres támadásra” — ennek legkorábbi időpontját 1921-re teszik — csak az erőviszonyok javítása után gondolhatunk. Az előfeltételek: Románia diplomáciai bekerítése; Magyarország erősödése „nemzeti irányiban”, valamint „területre és általános külföldi tekintélyünkre nézve, gazdaságilag és katonailag”; végül: intenzív irredenta szervezkedés Erdélyben. A „területi erősödés” azt jelenti, hogy Románia megtámadását megelőzően más irányiban .kell sikeres katonai akciót végrehajtaná. A románok után Jugoszlávia képviseli „a legfigyelemreméltóbb erőt a közeli keleten”, amellett „legnagyobb fontossággal fog bírni” Bukarest diplomáciai bekerítésénél. Gyöngíti az olasz-jugoszláv viszály, a szerb-ihonvát ellentét. A közös múlt lehetővé teszi, hogy „a horvát tisztikart magunkhoz közelebb hozzuk”, de ennek óvatosan kell történnie, nehogy „a szerbék körében is észlelhető jó hangulatot” elrontsuk. Mindenesetre „a szerbektől Románia ellen várt katonai segély biztosítása az első és legfontosabb érdekünk, melyet kockáztatni semmi körülmények között nem szabad”. A szerzők azután a hadsereg erősítésének kérdésével foglalkoznak: a békeszerződés bizonyára korlátozza majd mind a létszámot, mind a fegyverzetet, is ez akkor is nehezíti a fejlesztést, ha „lügyesen kijátisszulk” az előírásokat. De „az antant államok közötti viszonyban máris észlelhetők szakadások”, és „ha nekünk sikerülni fog egy antant-csoport érdekeltségét elérni”, akkor aligha lesz ránk kényszeríthető a békefeltételek betartása. Mivel a brit birodálom hatalmasabb, amellett a franciák amúgy is a fajrokon románokhoz húznak, legkívánatosabb lenne az angol érdekszlférához való csatlakozás. Igen fontos az antant bizalmát oly mértékben megszerezni, hogy „területünkön kívül is felléphessünk, mint a rend védői”. 154
