Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Alföldy Jenővel

konszolidáció szellemiét, a kritika látható része még mindig csak a saját nyomasztó adósságát kezdhette törleszteni. Ennek tulajdonítom', hogy munkámban túlsúlyra jutott a méltányoló, érték-felmutató jelleg, s ritkábban bírálok, mint ahogy ezt a „Kritika” nevű műfajtól várhatnánk. Gyűlik tehát egy másféle adósság — a dilettantizmus zöldárjának ellenálló, szelektáló, rostáló szerepet magára vállaló kritika el-, végeznivalója.

De még mindig nem a kérdésedre válaszoltam. A költészet „szerepe” annyiban módosult más, mozgékonyabb — és kevésbé „kiegyensúlyozott” — korszakokhoz képest, hogy ideje és módja van az emberiét bensőségesebb, hétköznapibb részleteinek feltárására, s a jó lírikus ehhez is költőhöz méltóan tud hozzányúlni, ha nem lát maga előtt más feladatot. Ugyanakkor látnivaló, hogy a nagyszabású, közérdekű, nemzeti és általános emberi jelentőségű kérdéseket maga előtt görgető költészet egyre inkább átadja helyét az úgynevezett kismesteri költészetnek. Ha szimfóniák és trombitaszó helyett csak furulyaszót vagy jó esetben tárogatót és kamaramuzsikát hallani — ugyan, miért örüljön a kritikus? Hozzátéve, hogy ha forradalmi lírát termelő, tűrhetetlen társadalom és vékonypénzű lírát termő béke közül kellene választanom, az utóbbira szavaznék. Amikor munkámat elkezdtem, még a levegőben rezgeti a XX. kongresszus szellemét sugárzó politikai líra hangulata — Benjámin László, Juhász Ferenc költészete vagy Lengyel József és mások publicisztikája. A hetvenes években is íródtak még politikai költemények, súlyos nemzeti kérdéseket feszegető versek — Illyés Gyula, Nagy László és mások műveire gondolok, s a fia- talabbakéira is —, de a kor költészetének alaphangja jelentősen megváltozott. Tan- dori Dezső költészetét például éppúgy mondhatnám korszak-reprezentálónak, mint kortünetnek. Eleinte azzal a lelkesedéssel fogadtam, amivel minden értékes, tehetséges újdonságot illik fogadnia az irodalomban a mesterségét szerető kritikusnak. Olyasféle változás állt elő bennem, mint a folyamkutatókban, aki szívrepesve fedezi föl a felsőszakasz jellegű folyó dinamikus természetét, aztán még a középső szakasz átmeneti jellege iránt is élénk érdeklődést tanúsít, de a mind terjengősebb deltavidéket járva új források, üdébb tájak, termékenyebb partok után vágyik.

Mindamellett nem hiszem, hogy költészetünk egészében kátyúba jutott — úgy látom, soha nem különült el olyan élesen, s fért meg mégis egymás mellett ilyen békésen az „emberségről példát” adó költészet az artdsztikumot keresővel, mint napjainkban.

Ilyen körülmények között mi a kritika tennivalója?

Nem az, hogy hadat üzenjen ennek vagy annak a költőnek. Tandori napjainkban is lépten-nyomon levesz a lábamról egy-egy versével, mélyet valamely impresszionista festményről vagy akár a verebekről ír. Mindiig a jó, az értékes vonzásában szeretnék élni, s nem a „söprögető” szerepére törekszem — ez az ember természetéből is adódik. De az elvszerű kérdésekben csak kétfrontos harcban, tudom elképzelni a kritikushoz méltó feladatot — mór amennyiben harccá stilizálhatom azt, ami inkább a meditáló tárlatlátogató gondolkodásmódjára hasonlít. Egyrészt gátat kell vetni annak, hogy visszatérjenek azok az idők, amiikor jelmondatos kijelentésekkel és normatív esztétikai elvárásokkal kötötték meg az irodalmat. Erre ma nincs is látható szándék, csupán egy-két vasárnapi stréber köszörülgeti a tollát a legjobfoa- kon. Ezzel szemben azt sem szabad hagyni, hogy az oly gyorsan kialakuló konjunktúrahelyzetekben hatodrendű tehetségek használják ki az irodalom nyugvó helyzetét, s neoavantgardnak álcázott, művészi szándékot eleve nélkülöző, triviális és öncélúan bO'tránkozitatásra törekvő álirodalommal árasszák el, főleg az ifjúsági orgánumokat. Nem szeretném, ha a költészet eszmeileg elveszítené hatóerejét, jelentőségét a nemzet s a tágabb emberi közösség életében. Mégis, azt kell mondanom, nem vagyok a sokat emlegetett irodalmi „fővonal” híve. Ebből a szempontból kedves egyetemi tanárom, Király István nézeteivel is szembe kell fordulnom. Ha Petőfit, Adyt és József Attilát „fővonalnak” tartjuk, akkor nemcsak más értékeinket

149