Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Alföldy Jenővel
SZIKSZAI KÁROLY Beszélgetés Alföldy Jenővel Tizenhárom éve dolgozik a kritikusi szakmában. Előzőleg tizenegy esztendeig fotólaborban dolgozott. Az Élet és Irodalom munkatársa 1969 óta, de neve az irodalmi folyóiratokban is gyakran felbukkan; a Tisza tájnak például rendszeresen ír. Hosz- szabb tanulmányai arról árulkodnak, hogy hetilap-kritikáiban nem tudja teljesen kiélni irodaiomtörténászi és esszéírói hajlamait. Portrékönyve jelent meg 1976-ban Kálnoky Lászlóról; esszékötete Élménybeszámoló címmel vár megjelenésre a Szép- irodalminál. Az író ír, a kritikus pedig kritizál. Valóban ennyire egyszerű a kritikus helyzete az irodalom életében? Az író is „kritizál”, s a kritikus is „ír”, a szónak olyan értelmében, hogy amikor az író megformálja munkáját, akkor véleményt alkot arról, amiről műve szól, és ha igaz, hogy a stílus egyenlő az emberrel, akkor kritikát ad önmagáról is. A kritikus pedig nemcsak a nyitott könyvből várakozón rátekintő művet bírálja, hanem — ha akarja, ha nem — önkritikát is mond; az olvasó kritikus tekintete elé bocsátja saját mondandóját. Munkánk egyik fontos eleme a félelem, attól, hogy tompult érzékűnek, elfogultnak, közönség- vagy íróellenesnek, sznobnak vagy ellensznobnak tartanak bennünket; ennek a félelemnek minden más félelmet el kell nyomnia bennünk. Ez, gondolom, részben kartünet. Lehet, hogy valamikor a kritikus úgy gondolta, hogy a kollégiumban ő tanulta meg jobban a poétikát, s nem a költő, ezért nádpálcát ragadott, ha kibicsaklott egy aszklepiádeszi vagy anakreoni sor — a kritikának ez a típusa már a múlté. Sosem voltak elődeink annyira szerzőtársai az íróknak, mint amennyire mi szeretnénk azokká lenni néhányan; a költőkkel együtt szeretnénk munkálkodni azért, amire Nagy László így kérdezett rá: lesz-e arca a jövő emberének? Csodálkozom, ha egy kritikustársam nem tekinti magát írónak, csupán az írók ellenfelének vagy inkább ellenőrének véli magát. Pedig ha mondatai kosztoltak, elhasználtak, ha gyanús a logikai és etikai tisztaságuk, akkor kritikusnak éppúgy nem fogadható el, mint írónak. Egyetértesz tehát Rémy de Gourmonttal, aki szerint: „A kritika talán a leg- szubjektívebb valamennyi irodalmi műfaj közül; folytonos vallomás; miközben azt hisszük, hogy mások műveit elemezzük, valójában önmagunkat leplezzük le és állítjuk közszemlére”. Ínyenc-nevű francia kollégámmal teljesen egyetértek, noha nem biztos, hogy az ízlésünk is azonos hullámhosszon venné a mai magyar költők üzenetét. Eszerint létezik az úgynevezett „kritikai egyenetlenség”. Ez alatt azt értem, hogy ha az egyik kritikus egy kötetet az egekig magasztal, a másik biztosan „lehúzza”, illetve megpróbálja bebizonyítani középszerűségét. Ez vajon menynyire törvényszerű? Teljességgel törvényszerű. Nem értek egyet azokkal az újságcikkekkel, melyek arról szólnak, hogy „kritikánk egysé&v »rt”. Ha ez azt jelenti, hogy különböző emberek 144
