Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Csonka Gyula: Doni napló (dokumentum)
előtt állok, és úgy lövünk, mint a fene, ők csak jönnek fönnállva, úgy lőnek. Már csak 200 lépésre vannak. Célzok és látom, amint egy hólepel elterül a muszkával együtt. Még van annyi időnk, hogy a kondért fölborítsuk, a jó babgulyás a havon gőzölög. Azt még látom, hogy az ügyeletes mellettem föibukik, és vége — szívüiövés. Az anyagot, ami a raktánbunker- ban volt, megmentettem, már a szánkó vitte is vissza. És jönnek, baktatnak a sefbesültek, a Kisfalud! Gyula is láblövést kapott. Még látom, hogy fölmászott egy szánkóra, aztán rohanunk mi is vissza, mert már özön- M<k a sok orosz. Most aztán futás az életért. A térdig érő hobafn], a golyózá- porba[n] föl-tfölbukik mellettem egy bajtárs, aztán piros lesz a hó. Hullnak az emberek, aki megsebesül, az már fogságba kerül. Visszapillantok: még látom, hogy a muszkák leugrálnak a konyhához, és az ott maradit 160 db kenyérnek és [a] szalonnának esnek. Végre leérünk egy völgybe, ahol a golyók már nem ártanak, csak az aknák robbannak lépten-nyomon. Egyszer csak tüzéreink megjelennek és már lövik a csordát. Ezek le- húzódniak az állásainkba, tehát pillanatnyilag meg vagyunk mentve. Nagy az Isten hatalma. Megtapogatom: minden tagom ép. Hála Istennek, aki csodásán megsegített! Mint később láttam, öt lyuk a köpenyemen, golyótól. Szerencsém volt. Visszavonulunk egy hátrább levő kis község [ibe], Peskovatkára. Itt rendezik a zászlóalj unkát, és mintegy 120 ember — a megmaradt, ösz- szejött rész — a zászlóalj-segédtiszt parancsnoksága alatt a falu előtt lévő védőállásba megyünk ki éjjelre. Múlik az éjszaka. Kinézünk az állásból, égnek a faluk itt-ott, és az ágyúmoraj egész éjjel haili'k. Január 15. Reggel gyanús csönd köröskörül. Nem tudjuk, mi a helyzet. Indulunk a falu felé. A házakhoz talán 300 méterre lehetünk, mikor az első házaktól géppisztoly- és golyószórótüzet kapunk. Zárt rendben menetelő csapatunkban rendet vágnak a lövedékek és az aknák. Gázálarctok] és emberi testrészek röpködnek a levegőiben. A csodálkozás és a rémület lesz úrrá rajtunk, hiszen tegnap este még a mienk volt a falu, most meg onnan lőnek bennünket. A reggeli szürkületben magyar katonaruhákat látunk, és lőni sem merünk, hiszen sajátjaink. Kiabálunk: ne lőjetek! Hiszen magyarok vagyunk! Erre jön egy felénk, és integet: hát csak jöjjetek bátran! Magyarul kiabál, erre újra megindulunk, de újra csak felugat az akna és a géppuska. És látjuk, hogy jobbról is és balról is jönnek a magyar ruhába öltözött, magyarul beszélő ruszkik. Most már lövünk mi is, de hiába, a túlerő ellen nem lehet. Mintegy 30^an maradtunk. Balról egy nagy nádas erdő, erre törtünk ki puskával és kézigránáttal. Neki az úttalan őserdőnek. A sebesültjeinket nem tudtuk vinni, hiszen [a] nyomunkban voltak. Szegények fogságiba estek. A helyzet az volt, hogy éjjel a hátu[n]k mögött levő falut elfoglalták a muszkák, amit mi nem tudtunk. A mieink visszavonultak, minket ott hagytak az állásba [n], és így lettünk bekerítve. Üldözött vadként vágtunk neki a hatalmas erdőnek, a zászlóalj töredéke. Zuhogott az erdőre az akna. Néhány sebesült bajtársat vonszolva magunkkal a térdig érő hóiban. Piros pontok, a vér jelezte az utunkat, a drága magyar vér. Most már egy különös fegyver, a Sztalin-orgona is megszólal a hátunk m ögött, melynek ég zengéshez ha son108
