Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 11. szám - "Költészet és valóság" Rába Györggyel Amalfi meséje című verséről beszélget Kabdebó Lóránt
maga történetét hozzáfűzte a belső képeken vizualizált történethez. Lehetne Paestum, ment a vers, sőt az ősi rom-emlékek sora elsősorban én vagyok, de ahogy Paestum- nak a látványában megéltem egy civilizációnak a sűrítetten önkifejező páiiamatát, abban analóg jelenséget lóittam, az emlékképéfcnek a nagyítólencséjén át mégpedig azzal az önelemző pidianatfüzérrel, amellyel a vers megindul. De mindjárt hozzáteszem, hogy Olaszország amúgy is annyi sokatmondó amlékképet tartogat az ember számára, amely nyilván eiőbb-utóbb amúgy is ráfényképeződilk más képsorokra, a belső önvizsgálat pergetett filmjére. Olaszországban bárhová lép az ember, mindenütt találkozása van. Tulajdonképpen francia szakos tanár vagyok, olaszul középiskolában tanultam, és később, majdnem véletlenül nyúltam hozzá újra az olasz irodalomhoz és költészethez. Hadd kérdezzek akkor rá a te „olasz utadra", átvitt értelemben, tehát ahogy Németh László használja a kifejezést. Hogyan találkoztál az olasz élettel, az olasz művészettel, kultúrával? t fi kultúrával és művészettel először középiskolás koromban találkoztam, minthogy olaszt tanultam a gimnáziumban. 42-ben érettségiztem, és az olasz nyelvet és irodalmat tanulnom egyetemi hallgatóként is, olyan eszmei választást jelentett volna, amely — az akkori történelmi feltételek közt — gyökeres ellentétben állt gondolkodásommal és megyőződósemmel. A francia nyelv és irodalom választása, amelyhez azért volt már közöm, volt némi nyelvismeretem 'is, jobban kifejezíte világnézeti meggyőződésemet. Amikor azután másfél évtized múlva mindez a zavaró, akkor már mellékesnek tekinthető eszmei járulék letisztult az olasz kultúráról, és több esztendeje tanítván középiskolában, újra föléledt bennem a kedv, hogy költészettel foglalkozzam ismét, fordítsak újra, kezembe kínálkozott az a lehetőség, hogy Leopardiit fordítsam. Leopardi vezetett vissza az olasz költészethez. Amikor azután eljuthattam Olaszországba, kiderült, hogy az olasz életben olyan otthonosan érzem magam, mint ha kilépnék a lakásomból. Teljesen ismeretlen olasz emberrel olyan közvetlenül lehet beszólni, mint régi ismerőssel. Lehetséges, hogy magunkat, magyarokat nevezhetjük mediterrán természetű embereknek, de nagyon közel áll ez a bensőséges, családias érintkezés és figyelmesség, ami az olaszokban él, azokhoz a hazai szokásokhoz, amelyekből elsősorban a vendégszeretetet szokták emlegetni. Bizonyára mindnyájunknak van olyan emléke, hogy valakitől tájékoztatást kap egy-egy olasz utcán, és akkor a tájékoztatásiból ismeretség kerekedik, az ismeretségből pedig, ha más nem, nagyon szíves kalauzolás a városban, legalábbis egy ízes faiatokkal csábító vendéglőig. Ilyesmi történt velem Sienában, ahová reggel indultam, megérkeztem délután, és valami falatozó helyet keresvén, az egész városon végigvezetett egy teljesen ismeretlen sienai, elvitt a vendéglőbe, még lelkére is kötötte a vendéglősnek, hogy jói szolgáljon ki. Ilyesmi talán még színesebben, változatosabban megesik bárkivel Olaszországban, és magam is mondhatnék más, hasonló példát. Hadd mondjam pikkor mindjárt a saját történetemet 1981 őszéről, amikor Szi- rakuzában egy \műtős fiú vezetett, t— fiú, hát én korombeli ember. A buszon ismerkedett meg velünk és sikátorokban, dómban, tengerparton, egész délutánját ránk áldozva a város lelkét (mutatta meg, pedig hát alig tudott 'Magyarországról valamit, szinte azt se tudta, hogy hol vagyunk. Nyilván ez magyarázza azt is, hogy amikor földrajzi értelemben vett valóságelemek jelennek meg a verseimben, azok magyar tájiak, magyar természeti képek, legalábbis a történelem jogán azok, vagy pedig olaszok, és — egyetlen vers kivételével — nem mások, pedig megfordultam más országban is, ha nem is sokban. Az otthonosság is jelenti a ködtől nyelvnek a megoldódását, ami az én esetemben a valóságnak és a jelentéssel telített jelképes beszédnek az együttélése egy-egy versnek a világán bélül. Amalfi, Paestum, a Balaton-felrvidék, éppen olyan bensőséges, közvetlen beszélgetőtársaim, mint hogyha barátokkal vagy családtagokkal beszélgetnék. 1042
