Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 11. szám - Csua Amiredzsibi: Data Tutashia (regényrészletek, Bíró margit és Komlósy András fordításai)
— Visszavette. Nagyon szégyellte magát — felelte Zarandia. — Hm! Szégyellte magát! Dehogyis szégyellte magát, inkább megijedt, hogy maga bizonyára kevesli a pénzt és azért adja vissza — mondta a hivatalfönök. — Nem tudom. Az is lehet, hogy így volt. — Nem kellett volna visszaadnia! — Hogyhogy? — kérdezte Zarandia. — Ügy, ahogy mondom. Nem kellett volna visszaadnia! — Azt nem lehet. — Lehet. Azt, hogy a kancellária ilyen nyomorult fizetést ad magának, azt lehet?... Elég magának az a fizetés? — A hivatalfönök köhintett és várta Zarandia válaszát. — Olyan fizetés nem létezik, ami elég lenne. Az embernek be kell érnie a fizetésével. Különben minél többet fizetnek, annál többet akarsz. Nem a fizetés az, ami nagy vagy kicsi, hanem az étvágy. A hivatalfőnöknek egy diarabig valószínűleg semmi sem jutott az eszébe. Csak jó idő múltán szólalt meg ismét. — Magának, uram, háromszor akkora az étvágya, mint a fizetése! — Ezen még nem gondolkoztam. Miből gondolja? — Abból, hogy magának nem elég a fizetése és hetente három estén árt havi tíz rubelért itt sercegteti a (tollát. Zarandia szívből felnevetett — Nem azért a tíz rubelért dolgozom. Sok a szabad időm, csak el kell töltenem valamivel, nem igaz? — Abból, amit mond, az derül ki, hogy maga nem a pénz kedvéért dolgozik. Ezek szerint öt rubelért is dolgozna. Vagy mégsem? — Nem, öt rubelért nem dolgoznék! — Hanem mit csinálna? — Keresnék egy tízrubeles munkát. — Miért, talán a tízrubeles a kabalája? — Nem. A fizetésem és még tíz rubel az az összeg, aimi lehetővé teszi a számomra, hogy a fennmaradó szabad időmet, vagyis heti négy estét és a vasárnapot az igényeim szerint töltsem el. Másrészt pedig annak az időnek, amit én erre a munkára fordítok, tíz rubel az ára és nem öt. — Ha-ha-ha, különös egy elmélet, istenemre mondom! Nem nevezné meg ennek a bölcsességnek a (forrását, tisztelt uram? — Szívesen, de inkább majd máskor — Zarandia nem akarta folytatni a beszélgetést. — Nem tenné meg imost azonnal? — Engedőimével: a régi grúz irodalom és néhány egyházi írás. Vajon valóban ilyen ember ez a Zarandia, vagy csak tetteti magát ilyennek? 1884. NOVEMBER 14. Tegnap Data Tutashiával Kedia kétszemélyes hintáján a járásközpontba utaztunk. A lovak lassan poroszkáltak. Időnként szemerkélt az eső. Utolértünk egy középkorú nőt, aki az úton gyalogolt. Ázott volt, fáradt, és sápadt a hidegtől. Data mondta, hogy ültessük föl a nőit, alig van hátra valami az útból, ő különben is szívesebben gyalogol. Természetesen beleegyeztem. Beültettük a nőt a hintóba és bevittük a városiba. Először a papírkereskedésbe tértünk be, vásárolnom kellett ott néhány dolgot. Aztán a rőföshöz mentünk, mind a kettőnknek szüksége volt szövetre. Vasárnap volt, nyüzsgött a rengeteg vásárló, a pultnál is álltak jónéhányan. Mi is beálltunk a sorba és várakoztunk. Hamarosan ránk került a sor. A kereskedő már kirakta elénk az árut, araikor beröppent az üzletbe Sapafcaiva felesége. Sapatava tanár úr fiatal ember, a felesége is fiatal, szép is, de egy kicsit szeleburdi. Beröppent, és egyenesen a 967
