Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Száraz György: A tábornok XVII. (életrajzi esszé)
viszont az adott helyzetnek megfelelő: a románok tehát nem mozdulhatnak előbbre, elmarad Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagyvárad, Nagyszalonta, Arad és Gyula megszállása. Smuts ezen kívül kilátásba helyezte a blokád azonnali megszüntetését, s azt, hogy a békekonferencia döntése előtt Magyarországot egy külön értekezleten hallgatják meg a határok dolgában. Erről írja Károlyi: amit az ő kormányai öt hónap alatt sem tudtak elérni, a kommunisták egy hét alatt megkapták. Smuts ajánlatai kétségkívül kedvezőbbek minden eddiginél, de eléggé nyilvánvaló, hogy pillanatnyi szükségben születtek, hosszú távra semmiféle garanciális értékük nincs. Igaz, Kun Béla ellen javaslatai is irreálisnak tűnnek: elfogadja a semleges övezetet, de követeli, hogy a románok vonuljanak vissza a „belgrádi” demarkációs vonalra, a Maros mögé. Javasolja ugyanakkor, hogy az „egymásra utalt” utódállamok egy Prágában vagy Bécsben ösz- szeülő konferencián egymás között oldják meg a vitás kérdéseket. A javaslat mögött nemcsak időnyerési szándék van; világosan kirajzolódik a föderációs elképzelés. A területhez nem az integritás alapján ragaszkodik: minél nagyobb térség marad proletáruralom alatt, annál erősebb az európai forradalom bázisa. Smuts az ellenjavaslatokat visszautasítja, elutazik Budapestről. Franchet d’Esperey a tárgyalásokkal egyidőben szervezi a közös francia— román—szerb—csehszlovák intervenciót. De a békekonferencián kialakult álláspont megakadályozza az együttes beavatkozást. Bukarest tehát „kézbeveszi a kezdeményezést”: április 10-én dönt a koronatanács, és 11-én a román vezérkar főnöke kiadja a parancsot a hadműveletek előkészítésére. Az erdélyi csapatok parancsnokává kinevezett Márdarescu tábornak kidolgozza az „energikus támadás” tervét, amelynek célja az előnyomulás a Vásárosna- rriény—Debrecen—Orosháza vonalra, sőt „ezen túl egészen a Tiszáig”. Április 12-től a román front egész hosszában tapasztalható a „csatár- és tüzérségi tűz” élénkülése, a felváltásokra utaló mozgolódással együtt. A felderítők vasúton érkező erősítésekről, kirakodásokról jelentenek, a vörös-fehér- vörös jelzésű kétfedeles román gépek röpcédulákat szórnak a magyar arcvonal mögött. A Hadügyi Népbiztosság elrendeli a fokozott felderítést, 15-én már egyértelmű az értékelés: küszöbön a támadás. Ugyanezen a napon Berthelot is kiadja a maga „napóleoni ihletésű” hadparancsát: „Katonák! Az ellenség parancsainkat mellőzni merészelte! Meg kell tanítanunk az ellenséget arra, hogy akaratunk hajthatatlan. Katonák! Meg fogjátok szállni Magyarországot és ott helyreállítjátok a rendet és nyugalmat.” 16-án már általános a harctevékenység. Északon a Técső—Szilágy Somlyó— Csúcsa közötti 130 kilométeres szakaszon a székely hadosztály, innen délre a 39. dandár, Vaskohtói Aradig a 6. hadosztály próbálja tartani a frontot, de már ezen a napon is sorban érkeznek a jelentések az egyes csapategységek visszavonulásáról. 17-én a front egész hosszában folyik a román előnyomulás, a magyar alakulatok között szakadozik az összeköttetés. A székelyek viszonylag fegyelmezetten vonulnak vissza, de érezhető, hogy meg sem kísérlik a komoly ellenállást; a 39. dandár nem tudja megvetni lábát a túlerővel szemben, a 6. hadosztály fegyelmezetlen, harcra többnyire alkalmatlan egységei viszont egyszerűen szétmállanak. Zuhognak a jelentések a Hadügyi Népbiztosságra: a kórházvonatokat megszálló, fejvesztett csapatokról, önkényesen vagonírozó, tisztjeiket és politikai megbízottaikat lelövéssel fenyegető katonákról, arról, hogy a székelyek direktóriumi tagokra vadásznak a városokban; Szatmárról 706
