Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - ILLYÉS GYULA 80 ÉVES - Tarján Tamás: "Testvérek": a Kegyenc és a Különc
nek össze a „korparanccsal”? Miért maradnak távol a XX. századi európai dráma irányt jelző vagy egyszerűen csak divatos áramlataitól? Miként viszonyulnak a közeli rokon, ám másrészt szinte idegen Németh László-i dramaturgiához? Mi módon szorítja háttérbe a meditációtól lendített költői és esszé- isztikus elem a drámait? Rengeteg kérdés vár analízisre. A színháztörténet részéről is, mert Illyés munkálkodása a dráma terén túlmutat önmagán: az ötvenes évek elején a Nemzeti Színház, a hetvenes években a Pécsi Nemzeti Színház műsorrendjének és szellemének egyik legfontosabb formálója volt. A zsenialitás pecsétje egy-egy művész kevésbé sikerült alkotásain, a tehetség karakterétől távolabb álló műfajokon is rajta van mindig. így Illyés Gyula gazdag drámatermése is megannyi értéket, ízt tartogat. S bár — irodalmunk balszerencséjére — meghatározó érvényű, eredeti és távlatokat nyitó dramaturgia nem született az ő műhelyében, legjobb színdarabjai a magyar drámatörténetben is fő helyre kívánkoznak. Az egésznél — a drámaírói oeuvre- nél — tehát jobban, pontosabban minősíti a részlet: a Fáklyaláng, a Kegyenc, a Tiszták. Más-más módon ugyan, de ezek adják a legtöbbet a szuverén drámai forma tekintetében. A következőkben a Kegyencről, s ikerdarabjáról, a Különcről szeretnék szólni. A most illendő rövidség miatt csak vázlatosan, jegyzetszerűen, ám egy majdani nagyobb tanulmányra készülődve. 2. Az újabb magyar dráma egyik vonulatát alighanem az „1956 utániság” fogalmával jellemezhetjük a legtalálóbban. A drámai műnem céhbelijeinek ritkán elismert gyors reagáló-készségét, felelősségérzetét, politikus bátorságát dicséri, hogy pár hónappal az 1956-os események (távolabbról és teljesebben az 1949 és 1956 közötti időszak) okozta megrendülés után már készen áll Hubay Miklós Késdobálók és Tüzet viszek című darabjainak első szövegváltozata; 1960 ősze tájt már teljes Sarkadi Imre Oszlopos Simeonjának kézirata; újabb egy-két év, s bemutatnak olyan meggondolkodtató művet, mint Szakonyi Ká- rolytól az Életem, Zsóka; s nem mutatnak be (akkor) olyan másként meggon- dolkodtatót, szintén kitűnőt, mint Csurka Istvántól a Ki lesz a bálanya? Kira- gadottak csupán a példák, de jelzik, hogy a magyar drámának nincs miért szégyenkeznie, és a reagálás gyorsaságában a lírával, a vizsgálódás szélességében és mélységében az epikával szemben — azaz inkább: mellett — állni tudta a versenyt. Valóban alkalmas-e az „1956 utániság” kategóriája e művek részleges leírására? Hiszen 1956-ról lényegében egyik sem beszél közvetlenül; közvetve, utalásszerűén is csak egyik-másik. Szellemiségükre, belső vívódásukra, s főként fogantatásukra azonban a Sarkadi-dráma egy szokatlanul precizírozó — a szövegből ezért ki is ütő — félmondata vethet fényt. A címszereplő-főhős, Kis János fontoskodva-pontoskodva emlékezteti szerelmét arra a jelentéktelen eseményre, hogy 209 nappal — éppen és pontosan 209 nappal — ezelőtt leszállt a villamosról a Rókus-kórház előtt. A dátumok, időpontok valóságos és jelképes fontosságára mindenkor nagy súlyt helyező Sarkadi semmi egyébért nem szőheti ezt a tényt drámájába, mint hogy számoljunk utána. S ha megtesszük, kiderül: az év, hónap, nap közelebbi jelölését nélkülöző darab október 22-én és 23-án játszódik (valamikor az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, valószínűleg épp 1960-ban). Nemcsak konkretizálódik a „történik manapság” 1069
