Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Győrffy László: A kultúra ingázói

film- vagy tevészerep léssel. S hogy niéimelyek funkciók betöltésével igyekeznek biztosítani szereplehetőségeiket, ezért talán nem is hibáztathatok. Gyomor kérdése.

Persze a vidéki összezártság olykor alkalmat ad arra is, hogy próba vagy előadás után a szereplők és rendező együttmaradva folytassák szakmai elmélkedéseiket, jó értelemben vett vitáikat. Hisz senkit nem vár film, rádió, vagy tévé-szereplés, senki nem rohan háza, mert nincs kihez, tehát maradhat idő a soronkövetkező bemutatóra való készülődésre. Persze, kérdés, ki, milyen módon csinálhatja ezt — elsősorban a rendező — s valóban hasznos műhelymunka folyik vagy csak álelmélkedés 'ás fü-lbe- sutyorgás a kiválasztott színésszel.

A művészeti tanácsok és a Szövetség helyi csoportjainak tehetetlenségéről csak annyit; szólás joguk van, már ahol van, a műsorterv vagy a színház személyi állományának kialakításában, de csak „szó,szó,szó”, megteremtve a társadalom demokratizálásának folyamatában egy áldemokratikus légkört. Az .igazgató egyszemélyi felelősséggel úgy dönt a társulat tagjainak sorsáról, ahogy akar. A műsortervet pedig a felsőbb hatóságokkal egyetértésben dönti el, jó esetben a főrendezővel vagy a művészeti vezetővel egyetértésben.

Pedig a színészi munkaerő javítása, fejlesztése és nem szelektálása a rendezők és vezetők kötelessége. Ehelyett a színészeket — mégha a szakma természetéből is adódik részbeni „függőségi" viszonyuk — úgy rángatják, ahogy akarják. Egy tapasztalatlan rendező, vagy éppen nagyon is tapasztalt, ravasz, bármikor parancsuralmi módon pirongáthat egy színészt s ha az a közös gondolkodás híveként „vitatkozik”, legközelebb nem kap nála szerepet. Sőt, esetleg még köszönő viszonyban sem lesznek. Egy vidéken összezárt társulaton belül! Csak együttivászattal, kártyázással, fecsegéssel lehet optimális munkaviszony vidéki színész .és rendező között? Hogy egy színész vagy rendező többet képzel magáról, mint amennyit az adott színháziban sikerült elérnie, ez szíve-joga, a tehetség megítélése bizonytalan, szubjektív, csak a konkrét körülmények, a szakmai tudás és kéjszség számíthat. 'A tehetség és a pályára való rátermettség — alkalmazkodás? — ellentéte nyilvánvaló. Elfogadni, jelen esetben a vidéki körülményeké t, és megtalálni helyét, mint ingázó kultúr-munkás, egészen más kérdés, mint a színészi tehetség képessége vagy annak hiánya. A parancsuralmi rendszer ellen viszont a színész semmit sem tehet. Illetve vagy alkalmazkodik, vagy kénytelen tovább szerződni. Ha nem elég „okos”, állástalanná is teheti magát és akkor sem Szakszervezet, sem Szövetség, sem Minisztérium „hivatalból” nem segíthet rajta, mert segíts magadon, az isten is megsegít. Ilyen esetben nem kellene az a bizonyos Központi Színész Iroda? Mert ki dönti el, hogy egy színész, akár végzett főiskolát, akár nem, kevésbé alkalmas a pályára, vagy csak nem hajlandó egy adott vezetésnek, rendezőnek „behódolni”. Antipátia vagy értékítélet kormányozza a vidéki színész életét meghatározó szereposztást? Ez olyan etikai kérdés, ami jogi szintet nem ér el. mégis szabályozni kellene. Az 19©8-ban megjelent törvényerejű rendelkezés, mely szerint a színházakban etikai bizottság alakulhat, vajon hol valósult meg? Persze létre lehet hozni, de nem muszáj. Talán néhány szakmai kérdést ezen a fórumon eldönthetnek, természetesen az etikai bizottságot, részrehajlás nélkül, „etikusan” megválogatva, azonban strukturális problémákat nem oldhat meg semmilyen etikai bizottság. Sőt, az ilyen fórumokra való hivatkozás épp az alaphibák, a szakma szerkezeti változtatásának sürgősségét takarhatja el, arra hivatkozva, hogy csak a „szakma legbensőbb magánügyéről” van szó, vagyis „etikai síkon” orvosolható. Mert hogyan másként lehetne tudomásul venni azt a körlevelet, melyet a Szövetség VI. Közgyűlése után kaptak a tagok, s melyben, többek között az alábbiak olvashatók; „Az utóbbi időben többször előfordult, hogy a szakma legbensőfob ügyei — néhány kollégánk talán nem kellően megfontolt nyilatkozata révén — országos nyilvánosságot kaptak. A személyes természetű viták, a magánkonfliktusok publikálása, sajnos, ronfjla a szakma presztízsét. Annak reményében, hogy gátét vethetünk ennek a folyamatnak, a jövőben aktívan működtetni kívánjuk a Szövetség Étikéi Bizottságát, amely nem a jogi, hanem kifejezetten a művészi-etikai konfliktusokat hivatott megvizsgálni. Arra kérjük tehát, hogy il£en természetű gondjait — valamennyiünk érdekében — tárja fel az Etikai Bizottság előtt és ne keresse a sajtó nyilvánosságát”.

950