Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Győrffy László: A kultúra ingázói
GYŐRFFY LÁSZLÓ A kultúra ingázói* A színházi élet igen csekély része annak a felépítménynek, mely az alapiból táplálkozik. Fontosabb az alap munkája, a termelésben közvetlenül résztvevőké, de egy- egy vidéki város színháza, a vidéki színháza élet éppen felépítmény jellegéből adódóan egyáltalán nem elhanyagolható. Nem is beszélve arról, hogy bár következetesen nemzeti színházkultúráról beszélünk, de ez csak esetlegesen és véletlenszerűen igaz. Színház kultúránk — cáfolhatatlan és sürgős megoldásra váró tények bizonyítják — kétféle: vidéki és fővárosi. Azt hisszük, hogy a vidéki színész befolyásolja a társadalmi ízlést és kultúrát közvetít. Ami a munkáját illeti, ez esetleg lehet pozitiven igaz is, de — néhány letelepedett kivételével, — nem épül és nem is épülhet be egy vidéki város légkörébe, „Pest felé húz a szíve”, de vidéken kell élnie. Ebből következik, hogy emberi életet — majd a körülményeknél látni fogjuk — sem vidéken nem él, nem is élhet, sem a fővárosban. Célja a munkája, a szereplés, ez kétségtelen. A vidéki színházak vezetői vagy a legfelsőbb szintű kulturális vezetés azonban úgy reméli, ezen kívül minden más mellékes számára. A következőkben csupán szociografikus szempontból vizsgálom helyzetüket, s csak a szükséges konklúzió kedvéért érintek művészeti kérdéseket. Magyarországon a lakosság 20%-a (egy millió ember) bejáró munkásként dolgozik. Az ingázó vidéki színészek létszáma kb. 420—430 fő. Ez a szám nevetségesen kicsinek tűnik az egymillióhoz képest, s éppen ezért életmódjuk nem lehet függvénye egy szorultabb gazdasági helyzetnek. Erkölcsi, etikai kérdés száz évvel ezelőtti vándorszínész lelkesedésükre hagyatkozni. Az évek óta tartó panaszáradatokról szó volt a Színházművészeti Szövetség legutóbb rendezett, VI. Közgyűlésén is. Egyik, nem teljesen ismeretlen és országos filmsikerekkel indult színművésznőnk saját, másfél évtizedes életútjával s jelenlegi pesti munkájával — illetve munkátlanságával, hiszen hét év óta csak fizetését kapja, nem lép színpadra, — lehetetlen színészi életét bizonyította. Ugyanakkor az említett színésznővel egy színházban dolgozó, díjas és országos hírű vezető színészünk tévé-nyilatkozatában kissé gyermeteg módon húzogatta a vállát a riporternő kérdéseire; unja a nyafogást, senkire, kiváltképpen a közönségre nem tartozik a szakma belügye. Ugyancsak ezt mondta a közgyűlésen egyik, szintén országos hírű rendezőnk is. Mindhárom művész véleményének részigazságai elfogadhatóak lennének. Ami viszont elfogadhatatlan, hogy a vidéki életformát jól ismerők között is zúgolódó, sőt szitkozódó kérdések és vélemények peregtek a szövetségi gyűlés szünetében — egymásközt pusmogva persze, — vajon miért nem megy vidékre az illető színésznő, ha hét éve nem kap munkát egy pesti színházban, hisz közismert egyes színházaknál a színészhiány. Hogy miért nem szerződik vidékre, ez teljességgel magánügy, de tekintve, hogy élt és dolgozott már vidéken, valószínű tudja, mire kell vállalkoznia. * Az adatok Békés Ferenc ,,A színésztársadalom helyzete Magyarországon 1980-ban” című adatfelmérése és a szerző tizenötéves, hat vidéki színháznál eltöltött szerződéses viszonya alapján. A cikk megírása óta a vasúti viteldij 100%-kal megdrágult, tehát az adatok és a számítások ma már nem valós helyzetet tükröznek. Nem szerepelhet a cikkben az sem, hogy 1983. január elsejével Országos Színészügynökség alakul, az Országos Szórakoztató Zenei Központ önálló részlegeként. Esetleges hozzászólásoknak, vitacikkeknek helyt adunk. 944
