Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Czímer József: A bozsoki megbeszélésen

osztályára, ahol aztán tisztázták az ügyét. Ma már talán, ha kedve van hozzá, ő is nevet az egész abszurditásán, de'akkor bizony itt maradt a felesége négy kis gyerekkel, és mi, színháziak, elsősorban a Nemzeti és az Ifjúsági, igyekeztünk gépeléssel ellátni, hogy valami kenyeret adhasson a gyerekeknek. A magam kalamitá- sait el sem mondom, pedig ugyanilyen siralmasan mulatságos. És az is, hogy az emberek látták a megtévesztést, a csalást, ha másként nem, a saját bőrükön érezték és mégis próbáltak segíteni, hogy Rajk még az akasztófa alatt is azt mondta, amit. Nekem erről az abszurditásról szól Örkény Forgatókönyve is.

De ezt csak Örkény írhatta meg, és nem a papája, sem a fia. És ha nekem azt bizonyítják, hogy ezekben a fiatalokban nincs eredetiség, mert a groteszket Örkénytől vagy akár Karinthy Frigyestől tanulták, vagy hogy Kornis Lefoovicsának és Miksájának pesti hadovája, sláger-dumája, Hernádi VNHM-jenek utánzása, csak legyintek. öregebbek, akik már sok mindent tapasztaltak, hajlamosak vagyunk mindenre azt mondani, hogy ez is volt már meg az is. Ezért legyintettem akkor is, mikor azokat az elméleteket olvastam — a jelenlévők szakemberek, nyilván ismerik — amelyek szerint a világ minden drámája belefoglalható harminc szituációba, vagy hogy minden igazi dráma, voltaképpen családi dráma. Mikor a Főiskolán még volt dramaturg tanszak, tagja voltam a felvételi bizottságnak. Azt hiszem az itt ülő Hubay Miklós is jelen volt, mikor az egyik jelölttől megkérdeztem, ismeri-e azt a világhírű drámát, amelyben a fiatal királyfi külföldön nevelkedik, apját megölték, a gyilkos feleségül vette a királyfi anyját és most ő ül a királyi székben. Az ifjú hazatér és bosszút áll. Még a közepén sem tartottam a kérdésnek, mikor a fiatalember már elnézően mosolygott, hogy minek nézem őt, ilyen egyszerűt kérdezni. „A Hamlet”

— felelte könnyedén. Jé, mondtam én, én az Oresteiát gondoltam! A fiatalember elképedt, de úgy láttam, a bizottsági tagok is: Nahát! Csakugyan! De azért nem hiszem, hogy akárki megvádolta volna Shakeshearet, hogy nem eredeti. Ars iina, miile species

— mondták valamikor. A művészet egy, de ezerféle. Ebben az egységben és ezerféleségben ezek a mi fiataljaink is joggal igénylik az ő másféleségüket.

A másik kérd'és, amit érinteni szeretnék, jóval konkrétabb, de azt hiszem, fontosabb is. Nem általában a fiatal nemzedékről, hanem erről a mai fiatal drámaíró nemzedékről szólva. Vinkó a bevezetőjében azt fejtegette, hogy az előző nemzedék inkább társadalmi érdeklődésű volt, ez a nemzedék pedig, hogy úgy mondjam, inkább önmagát keresi. Hőse nem a társadalmat megváltoztatni akaró emoer, hanem a társadalomtól elforduló, befelé néző, gyakran tétova, ide-oda lézengő fiatalember, aki nem tudja, mit kezdjen magával. (És a történelemmel — tenném én hozzá.) Sokat kritizálták ezt a szemléletüket, és többnyire világfájdalmas divatnak ítélték. Én azonban úgy látom, hogy a fiatal drámaírók nagyrésze ennél már egy lépéssel tovább is tart. Akár egyes megnyilatkozásaikban, de legalábbis legjobb darabjaikban azt látni, mintha ezek a fiatalok maguk sem éreznék jól magukat ebben a vegetálásban, a látszatélet nihiljében. És ezért is végképp nem hiszek abban, hogy ez a hang, ez a magatartás valamiféle divat utánzása volna. Teoretikusok a marxizmus szellemében mindig arra bíztatják, nemegyszer már-már nógatják a kritikusokat, hogy az egyes művészeti, irodalmi jelenségek mögött keressék meg a társadalmi indítékokat. Különös, hogy itt meg nem vizsgálják, hol vannak a társadalomnak — talán történelmi — állapotában azok a jelenségek, amelyek a fiatal írókban az aktivitás lehetetlenségének érzését, immáron rossz érzését, keltik. Mik azok az elemek társadalmunkban, amelyek őket arra késztetik, hogy elforduljanak a nyílt beszédtől és olyan ezoterikus hangon szóljanak, amellyel teljesen körülkerítik magukat. Ezzel persze lehetőséget nyitnak a blöffre is, a tehetségtelenek virágzására is. Ez a jelenség a költészetben a legfeltűnőbb, de a színházban okozza a legtöbb gondot, éppen a műfaj jellegénél, a közönséggel való közrvetlen kapcsolatánál fogva. Ezért a régiek tanácsát követve, mielőtt a karám ajtaját becsukjuk, ajánlatos megnézni, nincs-e bent a farkas. De nem akarok eltérni a tárgytól. Amire a fiatal drámaírók gondolkodásának elemzésében a legnagyobb szükség volna, az a társadalmi háttérrel való összefüggésnek a vizsgálata. Vagy ha ezt a kritika nem vállalja — amit éppenúgy megértek, mint a fiatalok magatartását — legalább ne bántsák meg őket azzal, hogy általában

935