Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Száraz György: A tábornok XIX. (életrajzi esszé)
most már hadügyminiszter — még az éjjel átveszi a hadseregparancsnokságot, Stromfeldet akarja vezérkari főnöknek, hajnalban kiadja az utasítást: „A magyar fegyveres erő zászlója folyó hó 2-tól kezdve az egyik oldalon vörös, a másik oldalon piros-fehér-zöld.” Augusztus 2-án megjelenik a Peidl-kabinet felhívása: „Az új kormány az öntudatos, szervezett munkásság erejére támaszkodik. Célja a rend fönntartása és az ántánttal való tárgyalások megkezdése.” És itt a képtelen mondat: „Kishitűségre nincs okunk. Erősen tartjuk a Tisza-frontot.” Délután fél háromkor utoljára jelent az I. hadtest: „Délelőtt 9 órakor egy ellenséges lovasjárőr és 10—11 óra között egy lovas század géppuskákkal és tüzérséggel Ceglédre bevonult. Tekintettel a folyamatban levő fegyverszüneti tárgyalásokra, a hadtestparancsnokság hadműveleti ellenintézkedésektől elállt, és parlamenter útján az ellenséges lovashadosztály parancsnoksággal a tárgyalásokat felvette.” Romanelli ezredes, az antant-misszió parancsnoka még tegnap jelentette Clemenceaunak az új kormány hivatalba lépését. A válasz már 2-án megérkezik: a Magyarországhoz való viszony alapja az 1918. novemberi belgrádi fegyverszüneti szerződés és a Párizsban megállapított demarkációs vonalak elismerése, az ezzel kapcsolatos rendelkezések betartása. De benne a mondat, amely semmivé teszi Böhm bécsi alkudozásait, a „szociáldemokrata munkáshatalom” megőrzésének illúzióját, s már-már egyenesen felszólít a Peidl-kormány megbuktatására: a szövetségesek tanácsa „nem avatkozik be a magyar köztársaság belpolitikájába, és ennél fogva nem foglalkozhatik a bécsi szövetséges missziók két tagja által előterjesztett javaslatokkal.” Az utolsó mondat pedig bizonytalan határidőre elnapolja a blokád feloldására vonatkozó ígéreteket: „ ... egy olyan kormánynak a hivatalba lépése, mely kötelezettségeit teljesíti és a magyar népet képviseli, siettetni fogja a béke és a rendes gazdasági összeköttetések helyreállításának pillanatát.” Egyetlen vigasztaló mondat a szikratáviratban: „A szövetségesek tanácsa mindössze azt fogja kívánni a román kormánytól, hogy csapatait azon a vonalon állítsa meg, melyet jelenleg a magyar hadsereg részéről szenvedett támadás következtében elfoglalnak ...” Romanelli ennek megfelelően intézkedik: tisztjei az éjszaka folyamán elindulnak, hogy megállítsák a Budapest felé nyomuló román csapatokat. Az egységek parancsnokai — nyilván parancsra — összevissza küldözik őket, az „intézkedésre jogosult tábornokok-” bújócskát játszanak velük, dolguk végezetlen térnek vissza a fővárosba. Augusztus harmadika, vasárnap. Szüntelenül szólnak a Bazilika harangjai, a Belvárosban kis fehér keresztek tűnnek föl a gomblyukakban. Húzós kiskocsik, kétkerekű talyigák, motyó- va] rakva: hurcolkodnak a rekvirált lakásokba költöztetett prolik, vissza a kültelki nyamortanyákra. Csákós-kardos rendőrök, tányérsapkás vörösőrök együtt járőröznek az utcákon. Virítanak Haubrich legfrissebb parancsai a házfalakon, kerítéseken: három embernél több nem csoportosulhat az utcán, és „mindennemű és minden színű zászlódíszítés mindenhonnan bevonandó”. A Népszavában rendeletek, felhívások: megszűnnek a forradalmi törvényszékek, szabadon bocsátják a diktatúra foglyait, a rendőr- és csendőrtisztek jelentkezzenek szolgálattételre; de a lap még mindig hirdeti Lenin frissen megjelent művét, a címe: Állam és forradalom. Peyer, a belügyminiszter „saját érdekükben” védőőrizetbe véteti az ittmaradt kommunista vezetőket, sokan menekülni próbálnak Ausztria felé, de híre jár, hogy a dunántúli II. vörös hadtest parancsnoksága ellenforradalmár tisztek 922
