Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Száraz György: A tábornok XIX. (életrajzi esszé)

fejezi ki a valóságot. Hisz két cél, két eszme hatott egyszerre, együtt és egymás ellenében. Mai gondolkodásunkkal nehezen érthetjük az akkor kibékíthetetlen- nek látszó ellentétet: a kommunisták szó szerint hitték — hinni akarták! —, hogy ez a harc valóban a végső, utána nemzetközivé válik a világ; számukra a „honvédelem” voltaképpen nacionalisták harcát jelentette más nacionalisták ellen, s ez ismét csak leigázókat és leigázottakat feltételezett, folytatását annak a múltnak, amelynek eltörléséért ők harcba indultak. A „honvédők” pedig csakugyan egyszerre voltak kétségbeesett hazafiak és dühödt soviniszták: reménytelenül összekuszálódott minden, nemes és nemtelen, szinte elválaszthatatlanul; ott volt bennük az ezeréves ország képe, maguk sem tudhatták, meddig terjed az ő igazságuk és hol kezdődik a másoké; a viszonyítási alapot majd csak Trianon adja meg, utólag. És ez egyben a folytatás tragikumát is magában rejti: a világforradalom elmarad, a kommunistákról tömegek hiszik el, hogy „világcsalók”, „hazátlan bitangok”; de ők is hajlamossá válnak arra, hogy a nemzeti érzést különbségtevés nélkül azonosítsák a reakcióval. Ezért lesz egyszerre igaz és nem igaz Rákosi kifakadása 1945 őszén: „Fasiszta országban dolgozunk, elvtársak! . .. ” És ebből következik a nehezen oldódó görcs, amelyről Kádár János is beszél, fiatalságára emlékezve: „Én olyan korban nőttem fel, amikor a nemzeti zászló a Horthy-korszak jelképe volt, a haza fogalma a fennálló társadalmi rendet jelentette. Ezt a rezsimet én gyűlöltem, jelképeit, fogalomrendszerét megvetettem. Időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a piros-fehér-zöld a nemzet jelképe, nem Horthyéké, s a haza a magyar nép földje, nem a Horthy- rendszeré.”

Ez az ellentét akkor csakugyan feloldhatatlan volt; semmivé egyedül a győzelmes világforradalom tehette volna.

Kádár Gyula — 1978-ban megjelent emlékiratában — az 1919-es dilemmát taktikai alapon véli mégis megoldhatónak; sorai egyszerre tükrözik a hajdani fiatal tiszt korabeli vágyait és az egykori korlátokon túljutott, történelmi megértésre törekvő ember későbbi tapasztalatokban gyökerező, s ezért tipikusan „utólagos” elképzeléseit: „1919-ben nálunk inkább az imperialisták elleni harcol és a forradalom vívmányainak védelmét hangoztatták, aminek az akkori adott körülmények között vonzó, széles népi hatása nem lehetett. Győzelmes terület-visszaszerzések után — aminek adottságai kétségtelenül megvoltak —, nyugodtajpb légkörben, lépésről lépésre haladhattak volna. A belső nagy átalakító harcok elkezdése a külső harcok elültével sem lett volna késő, de mind a kettő egyszerre nem sikerülhetett. Korai volt tehát csak az internacionalizmus kihang$úlyozása. Az internacionalizmus általános győzelme után — amitől még ma is messze vagyunk — már semmi jelentősége nem lesz az országhatároknak, de addig nem közömbös, hogy egy új társadalmi rendre áttért ország mekkora területen fekszik, mennyi lakosa van.”

Julier Ferenc, aki „honvédőként” szolgál a Vörös Hadseregben — és kezdetben igen jól szolgál! —, nem érti és nem is fogadja el az internacionalizmust, de világosan látja az ellentétet. Emlékiratában — az egyes alakulatoknál kibontakozó, a nemzeti zászló használatát követelő „piros-fehér-zöld mozgalommal” kapcsolatban — megállapítja, hogy a Tanácsköztársaság a világproletariátuson nyugszik, ha eldobja a vörös zászlót, létalapját semmisíti meg. Ugyanakkor — mondja — a tisztikar és egyes alakulatok számára az együttműködés alapja: az ország területi integritásáért folyó harc. A két érdek ideiglenes összehangoló- dása volt a siker biztosítéka. „A tisztikar csak addig szolgálhat, amíg támadó hadműveletek folynak” — teszi hozzá, s későbbi Görgey-tanulmányából, amely

904