Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Weöres Sándor: A kétfejű fenevad, avagy Pécs 1686-ban (tragikomédia)
nyakamba varród Délmagyarországot, leszen ottan ollyan miseria, pestilen- tia... MÉH MED: Ide figyelmezz, húgom Fati- me. Terem nékem szőj a-bab, jól laktató csuda bogyó; fejvesztés terhe alatt a birodalmamból kivinni tilos. De ládd, mennyére szeretlek: delegációm vigyen néked egy bambusz-botot, annak rekeszeibe rejtve lelsz nehány szem szóját. Ültessed el, kevés esztendők múltán mindeneket táplálsz véle. S majd ha delegációm visszatér, fejük leüttetem a kicsempészés mián. LliPÓT (legyint): Hagyd, szép Euláliám. Van díszkertemben saója-cserje. De nem szeretik, azt mondják, felfúvódnak tüle, mint a szarvasmarha. MEHMED: Miilen idők! Leghelyesebb volna nemzetjeink az utolsóig kiirtani, hogy ne fájdítnák szívünket. LIPÓT: Biz a! Csupán mink ketten maradnánk, és végre zavartalan szeretnénk egymást. MEHMED: De mindég csak szemtül szembe. Mivel ha eggyik a másikat hátulról szeretné: az elülső nem tudná, hogy a hátsótól nem sujtatik-é kupán. LIPÓT (ómul): Amekkora szépséged, akkora bölcsességed! MEHMED: Ilyeténképpen egyikünk magára maradna mind e világon. És éhhel holna. Mert se földimíves, se kertész, se pásztor. LIPÓT: Hát én nem is tarolom le végső szálig a németet, a szlávot, de még a magyart se. Velem született jóságomnál fogva élek-halok minden népeimért, akármelly háládatlanok. (Saját jóságán meghatódva könnyezik.) MEHMED (szintén elérzékenyül): Enge- met is illy bolond jó szívvel béllele Allah. LIPÓT: Két angyeli szeretők, hát mit tehessünk? MEHMED: Sírjunk. (A két trónt kitolják, a két uralkodóval együtt.) IBRAHIM: Vége a jelenésnek. DZSERDZSIS: Mind szemenszedett ha- zudság! IBRAHIM: Pedig mintha te szólaltál volna, Dzserdzsis aga, ott fent ama trónuson. Avagy ily trónus szolgája vagy te? \ ■ J (Mind elmennek. A terem üres. — Jön Lea edényekkel, más irányból Ambrus.) AMBRUS: Melly fazekakkal csörömpöl, Lea kisasszony? LEA: Persze, kelmed még nem tud róla. Esztendőknek előtte hollandus küldöttség jára itt Leidábul. Ahol laktak, a ház exterritoriális just kapott, vagyis katonaság és milicia oda bé nem teheti lábát. Atyám e házat pénzért megvevé, de azt hiszik, most is a hollandusoké, s bent nem kutaszkodnak. Itt őrizünk menekülteket — hát azoknak viszek ebédet. AMBRUS: Messzire? LEA: Nem, a Főtérre, Gázi Kászim basa dzsámijának szomszédságába. Miért kíváncsi? AMBRUS: Elkísérhetem? LEA: Ha száját befogja s nem hiresz- teli. AMBRUS: Kisasszony mit gondol rólam? Én fogom elárulni a bujdosókat, amikor magam is az vagyok? LEA: Nem gondolom. Csak figyelmeztettem. Különben is, bárki látja, csak nem fó nagy ügyet belülié, még a tig- ris-pofájú Dzserdzsis aga sem; mert nem holmi veszélles konspirátorok — magyar urak, levitézlett hajdani nagyságok, egykor hatalmas politikusok — mostan négy aggastyán. Gyüjjön; segédem akadt, nem kell a nehezet magam cipelnem. (Elmennek.) VI. Jelenés (Ibrahim másik házában. Az ablakon át látszik a kerek zöld kupolájú Gázi Kászim dzsámi, a pécsi belvárosi templom, egy minarettel. — Ül egy asztal körül négy öregúr; ruhájuk "foltos, rongyos, oldalukon kard, mellükön többkevesebb kitüntetés. A pozsonyi gróf Kolláth Rudolf fél-szakállú, másik félarca csupa forradás. A felvidéki báró Drakuletz Edelmund egyik szeme fekete kendövei bekötve. Az erdélyi Kor- bách Farkas mellett mankó. Az alföldi kurtanemes Döröghy Gáspár időnként fejrángásos. Harsányan vitázn k.) KOLLÁTH (az asztalt veri): Már penig én declarálom, verificálom és manifes- tálom, kegyelmes uraim: az is huncfut, aki azt meri állítani, hogy Pécsett mink Törökországban volnánk. Hiszem ez Ár876
