Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Tarján Tamás: Bereményi Géza, a drámaíró

nyilatkozó írók közé tartozik, a nyilvánosságot nem keresi, noha azt nem bánja, ha személye körül gyűrűzik némi legenda. Visszatérve a színházhoz, kérdés, hogy ha „jóformán egyetlen előadásra sem emlékszik”, akkor — az amatőrökkel végzett munkát nem számítva — honnan a „bizonyos színházi tapasztalatok”?

Saját bevallása szerint „hályogkovács módjára”, „az irónia pofátlansága és rajta- kaphatatlansága által segítve” veti papírra drámáit. 1975-ben, a vígszínházi Harmincéves vagyok bemutatójakor ez föl sem tűnt, sőt pontosan Bereményi volt az a „mester”, aki végső egységbe rendezte és élvezhető színpadi alkotássá emelte a Kern András, Marton László és Radnóti Zsuzsa — a színész, a rendező, a dramaturg — által fölhalmozott dokumentumanyagot. Bereményi oly eleven életet tudott lehelni ebbe a matériába, hogy majdnem „Harminchatéves vagyok”-ra kellett módosítani a címet, hiszen a mű négy híján már a negyven előadást is megérte; persze ebben a zenének talán a szövegnél is nagyobb része volt.

Éppen hármuktól, a színésztől, a rendezőtől és a dramaturgtól az író visszakapta a segítséget, mellette álltak a „darabírás szakmájában” és új drámája színpadra állításában (talán egy esztéta-kritikus baráti szigora sem ártott volna, jelezve, hogy az irónia talán valóban lehet pofátlan, de soha nem rajtakaphatatlan). Az 1978 novemberében a Pesti Színházban műsorra tűzött Légköbméter egyszerű, de látványos megoldással veszi elejét a dramaturgiai gondoknak. Kiskatona hőse, aki a leszerelése előtti utolsó, rövid szabadságára tér haza, sorra becsenget egy-egy lakásba — hogy lakást szerezzen, kérjen, követeljen a maga és a menyasszonya számára. Epikus természetű, epizodikusán tördelt darabot hozott létre ez a jelenetező technika, a díszlet lakás-skatulyáin, jelzett lakásbelsőin vándoroltatva végig a főszereplőt. A konfliktus minden szituációban ismétlődik. A Kiskatonának lakás kellene, akármilyen, és csak ezen a szokatlan módon próbálhat eséllyel szerezni — de mindenhonnan kiutasítják. Mivel a konfliktus-variáció már harmadszorra sem túl érdekes, az író kénytelen a jeleneteket önálló — a Kiskatonáétól nagyrészt vagy teljesen független — drámákká szervezni (például Fáskerti elvtárs és a nemi érés stádiumába érkezett fia között). A prózaíró: a novellista győzi ötlettel, anyaggal ezeket a betéteket, sőt: mert a drámaíró nem győzi még szerkesztőerővel az egészet, ezek a kis dramolettek lesznek sikerültebbekké, nem a mű egésze.

A Llégköbméter részben illeszkedik a lakásproblémáról — mint a fiatalság számára egyik legaktuálisabb tárgyról, egyben önmagánál tágabb jelentésű társadalmi problémáról — szóló újabb magyar filmek és színdarabok sorába. Bereményi maga is gyarapította e művek sorát a Kézdi Kovács Zsolt rendezte Kedves szomszéd forgatókönyvével. A Légköbméter azonban inkább erkölcsi és tudati kérdéseket feszeget a lakáskérdés ürügyén, s nem egzisztenciálisakat vagy szociálisakat. Életforma és morál között nem is tételez föl olyan szoros és közvetlen kapcsolatot, mint például Vámos Miklós Veszprémben bemutatott darabja (Égszakadás, földindulás), vagy Gothár Péter sikeres filmje (Ajándék ez a nap; ennek egyik írói konzultánsa is Bereményi).

A szánnivaló, de többé-kevésbé ellenszenves figurákat nem szűkös (vagy nem is annyira szűkös) lakásviszonyaik rontották meg, hanem inkább az utóbbi két-két és fél évtizeden átkígyózó sorsuk. Sipos talán 1944 tájt tanulta meg a „Mindenkit följelentek!” aljas „törvényét”, az ötvenes évek elején pedig — merőben más helyzetben — tökéletesítette ezt. Ez a Sipos üldözi el a lakásból a fölös légköbméterfogyasztókat. S Fáskerti elvtárs a közelmúlt ködébe vesző nimbuszának köszönheti, hogy „nagy ember”, hogy őt nem lehet följelenteni. A szenilis aggastyántól kezdve a fiát ostobán-nevetségesen leckéztető apán keresztül az omladozó zongoristanőig — önmagában kitűnő karakterfigura valamennyi — mindenki agresszivitással felel; de nem a lakáshelyzetére, nem a kiskatona szokatlan megjelenésére, hanem saját történelmi tapasztalataira. A lakáshelyzet csupán a történelem egyik megnyilvánulása. Bereményi ebből nem olyan primitív áligazságokat von le, miszerint például a személyi kultusz időszaka volna felelős a szobaszűkéért — inkább alakjai felelősek azért, hogy tetteik következményeiből azonnali és hamis következtetéseket vonnak le. S mert ez így van, a következmények elszakadnak a tettektől. A darabban a

81