Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Csordás Gábor: Ladik Katalin: Ikarosz a metrón
CSORDÁS GÁBOR Ladik Katalin: Ikarosz a metrón A ló lovas nélkül csak egy négylábú állat. A magábanvaló lélek, anima, a merő szubjektivitás éppen olyan, mint egy magábanvaló ló (magábanva-ló). Minthogy lényege létével nem esik egybe, hanem csak meghatározottságában, tehát valami másban ragadható meg, önmagában véve az anatómiai leírás részleteire hullik szét. A lóság magyarázata a lovas; az animáé a közölhetőség szabályrendszere, vagyis nagyjából az egész emberi kultúra, annak éppen érvényes, vagy érvényesíthető része. Ezért reménytelen ügy az igazi automatikus vers. Hiába van ugyanis — mert van — szintaxisa a tudattalannak is, közölhetővé, valóban nyelvivé csak fordító közbeiktatásával válhat. Ez a fordító pedig teljhatalmú cenzor is egyúttal. Ha gyáva, ha tehetetlen, ha tehát rosszul fordít, közbenjárásával bármilyen autentikus szöveget tönkretehet. Mégpedig úgy, hogy a romlás mértéke igazából soha meg nem állapítható. Ebből pedig az következik, hogy az „automatikus” szöveg minősítése sem múlik, múlhat máson, mint a szerző többé-kevésbé tudatos énjének, cenzorának rátermettségén. Aztán arról se feledkezzünk meg, hogy az olvasónak is van cenzora, mégpedig — a dolog természetéből adódóan — a szerzőénél általában „gyávább”, és „tehetségtelenebb” cenzora van. Minél liberálisabb a szerzői cenzor, a szöveg annál veszélyesebb, annál drasztikusabb közbeavatkozásra sarkallja az olvasóét. Vagyis, minél autenti- kusabb a szerzői fordítás, annál érthetetlenebb. Mindez végül oda vezet, hogy a vers, ha annak nevezhető, nem csak fordítás a tudattalan nyelvéről a kultúra valamelyik nyelvére (esetleg, vagy elsősorban a nyelvre), hanem az anima kényszerű, megkerülhetetlen kultúrálódásának folyamata is. S az automatikus vers esetében sem tehetünk mást, mint hogy az utóbbi folyamatot tesszük a vizsgálat tárgyává. Mindezt kiváltképpen szükségesnek tartottam éppen Ladik Katalin új könyvéről szólva előrebocsátani. Nem csak nyilatkozatai utalnak rá, versein is látszik, hogy a tudatos kontroll minimalizálására, automatikus írásra törekedett. Elég megemlítenem, milyen gyakran kerülnek a Ladik-versben olyan szavak egymás mellé, melyek hagyományos, szótári jelentés'körükben nem találkozhatnának. Évekkel ezelőtt, egy korábbi kötetről szólva Hornyik Miklós hívta fel — feddőleg — figyelmünket arra, hogy a Ladik-mesék szavai, motívumai kicserélhetök (Szabálytalan napló). Valóban, a hagyományos esztétikában nincsen nagyobb szégyen költő számára, mint ha egy szó nem úgy áll a sorban, hogy éppen neki kell, s éppen ott állania. Ezért írt Hornyik „részben nem funkcionált, részben pedig hibásan funkcionált szövegek’Vről. Megállapítása tökéletesen igaz, amennyiben arról van szó, hogy a Ladik-szövegek többségében a szavak nem állnak össze egymást meghatározó szövegösszefüggéssé (kontextussá). Hogy megvilágító ellenpéldával kezdjem, egy régebbi versének (tavasz: elindulnak a kis piros bulldózerek) ez a sora: „a nagy kertész fülbevalókat kapál” önmagában tökéletesen funkcionált. Fülbevalót ka(la)pál az ötvös; fülbevaló —> virág; nagy hölgyfodrász (kertész) —» fülbevaló. Minden szó valamely más szónak a fordításából—csúsztatásából keletkezett, és az inverziók pontos, szinte zenei rendszerében áll. (A lényeg itt a rendszer, s nem az, hogy „valahogyan” összefüggenek ezek a szavak — hiszen az egész kultúra annyira organikus, hogy nincs két dolog, melyek között véges számú gondolattársítással kapcsolat ne volna teremthető.) Ám vegyünk egy másik régebbi szöveget, ugyanebből a kötetből: „a patikus megfogta a velencei galambot hurrá fogjuk meg a tökét” (velencei galambok). Itt a „patikus” már nagyon is tág határok között helyettesíthető bárkivel-bármivel, 858
