Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 9. szám - Lőrinczy Huba: Játékok szerelemmel, halállal (Jékely Zoltán: Édes teher)

ségével, rigolyáival, avultas stíljével és szentenciáival, „szent” erotikája — távoli analógia! — Anatole France Thaiszából ismerős, ámde lélekcseréjének rajza felszínes, nem eléggé meggyőző. Hasztalanok így a történet részértékei, pregnáns egész nem áll össze belőlük. A halászok és a Halál két darabja közül föltétlenül a másodikat becsüljük többre. Az első — tragikus hangoltságától függetlenül — alig több bő lére eresztett anekdotánál, nem csoda hát, ha feszültsége untalan elernyed. Párdarabja, palinódiája viszont annál szuggesztívabb. Akad erőtlenebb rész, némi felesleg ebben is, értékei azonban jóval számosabbak. Hű képe e novella a háború utáni elvadult világnak, szimbólum értékű, mesteri anticipáció a sintér befogta, rémült kutyák könyörgése és szabadulása. A sors, a történelem lehelete csap ki ebből a históriából! Feltűnik viszont mindkét darabban, hogy a keret merőben funkciótlan ráadás, mondvacsinált, fiktív képződmény csupán (s A Sétatéri Madonnában sincs ez másként). A hallgatóság — mintha ott se volna. Szerepe annyi csupán, hogy — eléggé ügyetlen — ürügye legyen a mesélésnek. (Ambrusnál vagy Gárdonyinál akár sokkal szervesebb, szükségszerűbb a „ráma” s a benne foglaltak kapcsolata, összeszövődik, együtt lélegzik keret és történet. Igaz: Jékely költő volt első renden, amazok vérbeli epikusok.) Főként hangulatában megkapó a Vitnyédyné álma és a Láthatatlan szálak c. novella, bár a szájbarágó didakszis mindkettőnek tehertétele. Kár volt „megfejteni”, kommentálni azt, mi önmagában mindenképp beszédesebb, ráadásként az utóbbi nem eléggé feszes konstrukciójú história. A könyv két csúcsteljesítménye föltétlenül a Valencia és az Édes teher. Felesleg jószerével nem is akad bennük, szövésük sűrű, empíriájukból sejtelmes, sokjelentésű dallam zenél. Pompás, szinte hibátlan darab a Valencia is, ám nekünk a címadó történet mondott többet az eltévedt, már-már álomban tébolygó, sorsát kereső emberről. Szerb Antal Utas és holdvilág c. regénye rebbent át emlékezetünkön. Ha másmilyen kontextusban is, annak a főhőse áhította így — kilépve a hétköznapokból — a csodákat, ő kereste így különös, időből kiesett itáliai városkákban a titkot, önmagát, fátumát, őt bűvölték meg hasonlóan csendek, templomok, babonás házak. Méltán, nagy nyomatékkai zárja a kötetet az Édes teher, e komplex, spontán szimbólumokkal teli novella.

Szó kell hogy essék végezetül a nyelvművész Jékelyről is. E próza lépten-nyo-' mon a költőre vall; lágy és markáns, lebegő és plasztikus, érzelmes és ironikus egyszersmind. Gazdagsága az utolsó két darabban a legnyilvánvalóbb, de a korábbi elbeszélésekből is bőséggel citálhatunk telitalálatokat. Forgó, a zordon és nevetséges agglegény „Botját maga alá támasztotta, mint kenguru a farkát...”, „Egy-vagy kétemeletes, szűkarcú, magas homloké házak” szemlélik a kisvárosban a jövevényt, a megrögzött horgászok pedig úgy vélik — rájátszás ez Ady közismert sorára! —: „... miért ne ismerkedjünk hát új vizeknek új halaival?” Otthonosak ebben a prózában az erdélyi tájszavak vagy az iróniának is eszközéül szolgáló ódonságok csakúgy, mint a századelő epikáját idéző nominális mondatok és az ún. helyettesítési eljárás —• a metaforás intarziáról már nem is beszélve.

Krúdy vagy Kosztolányi művészetének örököse elsősorban Jékely Zoltán? Ő maga az utóbbit tudta inkább mesterének. Hitünk szerint kevés joggal. Más a módszere, az anyagkezelése, a világlátása Jékelynek, mint volt a Kosztolányié, nem oly feszesek, szűkszavúak, könyörtelenül kemény metszésűék ezek a novellák, mint a Fürdés vagy az Alfa. Líraiságuk, bizonyos hangulati elemek, bizarr figurák és szituációk okán alighanem Krúdy a nagyobb ihlető, ámbár tőle is sokban különbözik az Édes teher írója. Abban mindenekelőtt, hogy történetei inkább a magyar epika cselekmény- és jellemfejlesztő vonulatába illenek.

Prózaszerzőként sem volt epigon Jékely Zoltán. Neki is sikerült — mint nem is egy poéta-nemzedéktársána'k — szuverén, önelvű epikát teremtenie. Bizonyos, hogy az utókor nem csupán verseiért fog emlékezni reá.

(Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982.)

857