Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 9. szám - Lőrinczy Huba: Játékok szerelemmel, halállal (Jékely Zoltán: Édes teher)

szüzességét, s keserűen megcsalódva, otthonról elűzetve — ügyelve gondosan a teát- rális körülményekre is — öngyilkossá lesz. Sorsáról mit sem sejtve dől elvégre egymás karjába a „bánatos” özvegy és a zord albérlő (Kirepül a madárka). Egy pajzán kedvű enyedi diák éjszakai randevúra invitálja professzora lánykáját, ám ha választottja nem jő, beéri gyümölcstolvajlással is. Tettéért szörnyű hascsikarással vezekel, így a bőszült atya — oldalán reszkető leánya — nem őt, hanem a kert másik dézsmálóját füleli le a következő éjjelen. A szerelem ekként füstbe megy (Széphistória a császárkörte fáf ól). Egy megszállott horgász elmeséli, mint tett szert „átkos” szenvedélyére: csábítója lett mentora évtizede elhanyagolt asszonyának. A férj váratlan betoppan, az otthonát önként odahagyó nő nyomtalanul eltűnik a városra zúduló szőnyegbombázásban, ő pedig előbb penitenciaként, utóbb már csak a zsákmányra ajzottan múlatja idejét a vízparton (A halászok és a Halál 1.). Egy másik horgász azt regéli, mint hagyott föl „átkos” szenvedélyével (hogy vadásszá legyen kárpótlásul. ..): a baljós előjeleknek fittyet hányva rendkívüli fogásra les negyedmagával. A hal nem kerül horogra, ők annál inkább martalócok karmai közé. S ha egyik, nőbolondító külsejű társuk ki nem hívja a gyönyörű-közönséges cigánylány vágyait, életük lesz tán a kaland ára (A halászok és a Halál II.). Két zsenge emberpalántát egymásnak szánna a szülői gondoskodás, ámde a háború közbeszól. Szép, egészséges ifjúvá serdül az egyik, másikuk azonban csak testileg lett nővé: szelleme mindörökre egy imbecillis gyermeké. Viszontlátásuk szívfacsaró és elrémisztő (Vitnyédyné álma). Egy kalandszomjas fiatalember téved a kisvárosba. Indoklás nélkül mindenki és minden egy bizonyos hajadontól óvja. Fatális véletlen, de ő — mit sem sejtve — épp ennek a nőnek ád találkát a gyógyfürdőibe, hogy a vízi légyotton a lány hullájával „randevúzzék” (Láthatatlan szálak). Gyöngyházy egy friss hant mellett látja viszont osztálytársát, kinek menyasszonyát elcsábította egykoron. Faggatódzni kínos, úgy hiszi hát: a nőt temették. Hónapokig él ebben a tudatban, mígnem kiderül, mekkorát tévedett (A Sétatéri Madonna). Űjfent csak Gyöngyházy arra készül, hogy magányos meditációval töltse „Negyvenedik születésnapjának előestéjét...”, ám egy visszataszító némber régi lemezekkel kecsegteti. Nyilvánvalóvá lesz hamarosan, csalétek ez: az ocsmány banya nem csupán slágereket, egy fiatal leányt is árusít. Gyöngyházy visszaborzad előbb, majd lázba jön: most tán újraélhetné, le is zárhatná ifjúsága egyik befejezetlen kalandját. Dőre illúzió. Most sem juthat el a szeretkezésig, a múltat, nem korrigálhatja a triviális jelen (Valencia). Egy nemrég elvált, bánatos férfiú — „az idegen” — Agrigento helyett különös szicíliai városkába vetődik. Évszázadok óta barbár és obszcén próbatétel vár itt arra, ki nősülni kíván. Gyengéd erőszakkal terelgetik őt is az újabb frigy felé, de hasztalan a nagy elszánás: a próbán csúfosan elbukik. Megszégyenülten, a városból kiebrudalva mégis tudja a hős, „hogy jövőre visszajön, s ha élete is az ára, újra próbára áll” (Édes teher).

Kilenc történet, kilenc variáció szerelemre-halálra. Egyik sem kínál harmóniát, de mindahányban benne él a vágy, a szerelmi találkozásé. Akár ha Platón Lakomájának szép mítosza éledne itt újjá, a párjukat vesztett, széthasított emberekről. Az édes terhet, az eggyéforrást keresik rendre Jékely férfihősei, az a szándék űzi őket, miről a címadó novella így beszél: „Egyek ők már, vagy minden pillanatban eggyé válhatnak, nő-férfivá, férfi-nővé, a szerelem mitikus szörnyévé...” S hogy végül is lehetetlen megfelelni ez elszánásnak, valamiképp gyarlók, méltatlanok vagyunk e nagy találkozásra? Kísértsük meg akkor is újra meg újra, hiszen az akarat fontosabb itt, mint a megvalósulás. Olcsó kaland, túltengő — nemritkán alantas — testiség, felelőtlen rögtönzés s a lélek mélyéről felszökő vonzalom Jékely novelláiban egyremegy: mind-mind részeltet valamiképp a szerelem (s általa az élet) misztériumából, e néven nem nevezhető, csodálatos tüneményből, amely mögött folyvást ott ólálkodik a megsemmisülés. „... víznél sebesebben suhamlik a lét...”, az emberek pedig „... csupán nyomorult csalétkek (...), vergődő férgek a halál horgán...” Ezért szeretkezik a pusztulás közvetlen közelében több novella hőse, szerelmet keres, hullára lel a Láthatatlan szálak főalakja, s hűtlen felesége nevével búcsúzik a megcsalt férj a léttől. A danse macabre kellős közepén csak a „tragikus tréfa” lehet ideig-órá- ig menedékünk, a testé inkább, mint a léleké.

13 AT Hűt

855