Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Kiss Ferenc: Csoóri Sándor I.
A gyöngék nekem ne bocsássanak meg s az erősek se irgalmazzanak — (Ügy éltem eddig) S miközben ilyen végletek ellenében — s ami közöttük elképzelhető — vállalja önmagát, a tiltó közlésmód grammatikailag is fokozza az „odaadás” intenzitását. Más versekben ugyanígy a kérlelés, a megszólítás, a hozzánk beszélés módja hangsúlyozza a viszony szorosságát, a versben közölt mondandó jelentősségét. Híven tehát a teljes „odaadás és elítélés” programjához, de programosan és elvontan, tehát kiszűrve a közeget, mely — vélheti a költő — kisszerű méricskélés és féligazságok, töredék-gondok műfajává csonkítaná a verset. A népdalok absztrakcióit évszázadok szűrték, érlelték egyetemessé, Csoóri új verseiben a közvetlen valóság megkerülésének illúziója létesít ilyen elvontságokat: Szükségem van az ifjúságra, mint útlevélre az utazónak; Szükségem van a kezetekre, hogy minden magányt leromboljak; a szátokra, hogy a megromlott igazságokat porba köpjem — elvész a föld, ha nem élhetek boldogítóan s vakmerőén. A kötet címadó versének részlete ez, s abban olvasható ez is: „El kell indulni minden útra, / az embert minden úton várják. — Nincs halálos érv a maradásra, / csak a találkozásra s a kalandra —” A példa pontos tükre a pálya-forduló stratégiájának; a válságból való kitörés nagy lendületének és felemás hozadékának. A konkrét élethelyzetek, felismerhető arcok, sajátos viszonyok kiszűrése révén nemcsak anteuszi talaját veszti el a vers, de a csoda, a különösség nyersanyagát is. Még szerelmei is elvontak, akihez éppen beszél is, csak egy nő, s a kapcsolat izgalmát: találkozás és egymásraismerés meghitt színjátékát úgy próbálja érzékelhetővé tenni, hogy a részleteket személyesíti meg, egymás után, gépiesen, s így azok kelnek furcsa, kimódolt külön-életre, s nem a találkozás pillanata: Némi módosítással ugyanilyen séma jelzi elszántsága határpontjait: Jónapot kívánok a homlokodnak, a kétségbeesés ága verte, jónapot kívánok a kezednek, a jég narancsát számba tette, S a lábad jött, áradt a lábad, mint két folyó, ha medret odahagy, virágszag ringott rajtuk s félénk csillag, üdvözlet futás lábaidnak. (Arcod tavaszában.) Ez a példa az átalakuló Csoóri-vers más jellegzetességeit is szemlélteti: a személyiséget arctalan összetevőire bontja, az összetevőket gazdag tartalmakkal tölti fel, természetűiktől idegen funkciókkal (A láb, mint áradó folyó.) Talán a látvány nyomán benne támadt áradésszerű érzést akarta kifejezni, a közel és a távol másmás minőségeit vonja össze (virágszag — csillag), s mindezt sűrű ismétlésekkel határozott irányúvá erősített grammatika medrében adja elő. A lírai hős tehát szoros 843
