Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 9. szám - Kiss Ferenc: Csoóri Sándor I.

lelte a tehetség súlyát, de a képeket s a parnasszistának hitt közvetettséget mint a bizonytalanság tünetét ítélte károsnak (Gyurkó László: Cs. S.: Ördögpille. Kortárs, 1958. 9. sz. 462—465.) Ezek a bírálatok megértés és színvonal tekintetében elütöttek egymástól, de abban, hogy keresettnek érezték Csoóri képeit, megegyeztek. S a kiszemelt példák (pl. hogy „Villám sétál az utcán...”) a hamis intenciót is fedezhették, mindenek előtt a plakát-vers követelményét.

Ekkor, az ötvenes és hatvanas évek fordulóján még a kritika majdnem egész mezőnye szemben állt a mágikus, mitologikus vers eszményeivel és zseniális megvalósulásaival is. Az avantgarde-ból annyi látszott eltűrhetőnek, amennyit a Tűz- tánc költői adaptáltak, tehát a határozott politikai szándékhoz zaklatott, harsány akusztikát teremtő képzettársítás. Csoóri távol állt ettől a csoporttól, de — mint említettük — a Nagy Lászlóék alkotta versvilágot sem másolhatta, így a korszerűség új lehetőségeit kellett keresnie. A folyamat huzamosnak bizonyult, pedig nem egymagában, a „Belvárosi társaság” néven ismeretes baráti körben mindenki: Hernádi Gyula, Jancsó Miklós, Orbán Ottó, Tornai József, Gyurkó László, Sükösd Mihály, Marsall László is azt az elixírt szomjúhozta, kémlelgette, melytől műve sosem volt életre kel. A művészetpolitika hajlandóságait, folyóirat, filmgyár, színház kinyílásának esélyeit hasonlóan éber és ábrándos izgalommal kémlelték. Mert közben tényleg fontos dolgok történtek. József Attila képzeletének szürreális hatalma, Weöres Sándor rafinált és varázslatos világ-kalandjainak értelme ekkor tudatosult. Ekkor vált hozzáférhetővé magyarul is Eluard, Lorca s az újabb francia költészet sok alkotása. Kiszabadult s hódított a Bartók-zene palackba zárt szelleme, megfogant a benne rejlő modell-lehetőség gondolata. Nyomában ablak nyílt Stravinsky zenéjére, Picasso piktúrájára és sok más eszmélhető jelenségre (Tenger és diólevél, 366.). S aztán jöttek a beat-köÍtészét képzelet-fölverő merészségei. S természetesen zajlottak eközben Juhász Ferenc és Nagy László költészetének új és egyre zordabb szenzációi.

Csoóri Sándor ebben a bőségben, a világhíres példák s az őket értő friss ava- tottság láttán a faluról jött legkisebb fiú ámulatával kapkodta a fejét. Szegényként, aki elől még Zámolyt, szülőfaluját is elírták. Eredendő képessége, hogy az övétől elütő tudást őszintén tudja tisztelni, itt elemébe került: értékes barátokkat szerzett és mélyebb hajlamai számára jó intenciókat, sugallatokat. Az áhított modern vers azonban minden igyekezete ellenére síkos halként csúszott ki a kezéből. Közel volt a harminohoz, úgy érezte, még sehol sem tart, „Fáradt, nyugtalan és kallódó voltam általában. Hajnalonta megalázó halálfélelmekre riadtam” — írja erről az időszakról. (Nomád napló, 384.). Kívülről bizalmatlanság övezte, bent az elveszettség érzése szorongatta, s akárhová ment, akármibe kezdett, az ötvenhatos nagy robbanás re- peszei nyilalltak rostjaiban.

Tehetségének szívósságára vall, hogy a tehetetlenség érzése rá ne kövüljön, több irányba is elindul. Előbb szociográfiái révén jut célba, de a folklórtól is bátorító ösztönzéseket kap, miközben fel is fedezi a népművészet olyan rétegeit, melyek a modernség igazolására alkalmasak. Ma már nehéz érzékelni e kétirányú művelet kockázatait. A hatvanas évek legelején azonban a szociográfiák értelmét kétfelé is bizonygatni kellett. Egyfelől még szembenállt velük a politikai bizalmatlanság, a félelem, hogy a megkeseredett falu valóságából csak bénító látleletet hozhat az igazságpárti költő. Másfelől az újsületű esztéta-gőg is értelmetlennek érezte az egyre áttekinthetetlenebb valóság riporteri faggatását, mikor a szépírói formák szabadabb és művészibb lehetőségeket ígértek. A két ellenérzést még egy közös talpgyökér is táplálta: a népi írók öröksége iránti ellenszenv, melyet pártállásfoglalás is fedezett.

Csoóri, mikor Tudósítás a toronyból című kötetében (1963) szociográfikus írásait közzétette, utószavában azt írta: „Ezt a könyvet, bármilyen furcsán hangzik is, kétségbeesésemben írtam. Verseket szerettem volna helyette írni, de nem sikerült.” E nyilatkozattal kezdődik zavarba ejtő számvetéseinek sorozata. Olvasói nem értették, miért kell kitérőnek minősítenie eme munkáit, mikor érdekesebbek, jobbak minden eddigi versénél. Kritikusai, akik az intézmények iránti bizalmatlanság tü836