Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Száraz György: A tábornok XVIII. (életrajzi esszé)
játszik, hogy a hadseregfejlesztés következtében növekvő létszámon belül várhatóan növekedni fog a pártonkívüliek aránya. Farkas Mihály szeptember 10-én lesz honvédelmi miniszter. November 13- án, az MDP V. katonai konferenciáján többesszámot használ ugyan, amikor megállapítja: súlyos hiba volt, amikor „a pártszervezeteket feloszlattuk”; de a további lendületes szövegből aligha érezhetik ki a konferencia résztvevői, hogy valójában önkritikát is hallgatnak: „A halba döntő oka a Párt szerepének a lebecsülésében, de különösképpen a Párt vezető szerepének a meg nem értésében keresendő! Egyes elvtársak nem értették meg, hogy mi népi demokratikus hadseregünket olyan körülmények között építjük, amikor az ország fejlődése a szocializmus irányába hialad... Ez azt jelenti,, hogy hadseregünknek olyannak kell lennie, olyanná kell fejlődnie, hogy mindinkább megfeleljen egy szocialista állam követelményeinek. Lehet-e, Elvtársak, ilyen hadsereget építeni úgy, hogy a hadseregen belül ne dolgozzék a munkásosztály forradalmi, marxista-leninista pártja? Nem, Elvtársak, ez nem lehetséges!” Amit a továbbiakban mond a kommunisták munkájáról a hadseregben, abban felfedezhetjük akár 1919 tanulságait is: „Ne felejtsük el, hogy a csapatok felelős irányítója: a parancsnok! Éberségünk fenntartásával növelni kell a parancsnok tekintélyét. Ügyelnünk kell arra, hogy az alá- és fölérendeltség elvét ne sértse meg senki, ellenkezőleg: azon kell dolgoznunk, hogy ez hiánytalanul érvényre jusson. A Párton belül, pártnapokon, pártgyűléseken, pártvezetőségi üléseken rang nincs, ott párttagdk vannak, de ha vége van a pártgyűléseknek, akkor minden párttag számára a katonai fegyelem az irányadó.” Keményen bírálja Farkas a hadsereg lemaradását mind politikai, mind katonai szempontból. Ez annyiban látszik érthetetlennek, hogy előzőleg éveken át nem elmaradottság, hanem koalíciós megosztottság és kemény hatalmi harc jellemezte a hadsereg politikai életét, szakszempontból pedig — éppen ezért! — a mesterséges visszafogás, sőt egy időben egyenesen a visszafejlesztés felelt meg az MKP taktikájának. Kivétel volt a „kommunista alakulat”, a határőrség, amelyről viszont Farkas meg sem emlékezik. Eléggé lekicsinylőén szól a kétségkívül nem hibátlan, de fontos szerepét mégiscsak hasznosan betöltő nevelőtiszti intézményről: „ .. . nevelési munkánk professzoros objektivizmusban szenved, hiányzik belőle a harcos, támadó szellem. Nevelőtisztjeink inkább nyugodtan magyarázó tanárok, mint harcos politikai tisztek.” Aztán megállapítja, hogy a „magasfokú forradalmi éberség” terén igen rosszul áll a hadsereg: „Az elhárítás vonalán munkánk szervezeti felépítése és az a tény, hogy a Katona- politikai Osztály háttal állott hadseregünknek, csak megkönnyítette az imperialisták ügynökeinek a munkáját a hadseregben.” 1948 novemberében vagyunk, a konoepicós per gondolata talán még meg sem fogant. Pálffy a honvédség második — sőt: szakmai szempontból kétségkívül az első — embere. A Katonapolitika nagy szerepe közismert mind a hadseregben, mind az egész országban elkövetkezett fordulat előkészítésénél. Farkas beszédében mégis felsejlenek már mindazok a vádak, amelyekkel egy évvel később Pálffy majd illeti magát a bíróság előtt... Nógrádi Sándor így jellemzi Farkast: „Nagy katonai vezetőnek képzelte magát anélkül, hogy a legcsekélyebb oka is lett volna rá. Vezérkedett nyilvános helyeken is, ha másképp nem, hát úgy, hogy társaságban mindig ő ment elől. Se a feleségét, se más nőt vagy férfit soha nem engedett elsőnek belépni egy helyiségbe; mindig ő ment elől, kivéve persze Rákosit.” Ha felidézzük hozzá Péter Gábor féltékenységét Rajkkal, de Pálffyval, Sólyommal szemben is, akkor a dolog elég világossá válik. 807
