Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Páskándi Géza: Az ígéret ostroma (Félhold és telihold) (Történelmi színjáték két részben Kőszeg várának ostromáról)
hogy ne szégyellj ük, ha mégis örvendeznünk kéne. Igaz, Szeréna? SZERÉNA: Láttam a bátyámat, amint megcsókolta a török ruháját. És nem szégyellte. Hát alkkor mit akarunk mi istenünk előtt kicsiny kis szégyellni valónkkal? Plébános úr, mondja meg maga. PLÉBÁNOS (inkább maga elé): Csak isten tudja, mi a szégyéllnivaló. És ő olyan ritkán mondja meg nekünk. JURISICHNÉ: Miért védtük oly nehezen is majdnem egy hónapig e várat, amikor most néhány perc alatt ily könnyen feladtuk? Mire való volt az áldozat? JUIRSICH: Azt hittem, ez a kicsi vár is fontos a császárnak. Ezért áldoztam annyi embert. JURISICHNÉ: S miért borult le a nagy- vezír előtt, talán mert mi békét akartunk? (Kis csend.) JURISICH: Leborultam, mert tudtam: ez néki se oly fontos. Semmi se fontos, ha jön a tél, és már elmúlt a nyár. (Apró szünet.) JURISICHNÉ: Hát így lett béke! Béke! Béke van már, béke! (Keserű.) És kezdődhet a halotti tor. (Az asszony a félignyitott kapun betámolyog-botorkál. A Plébános követi.) JURISICH: A falakra mindenki! Integessünk a zászlókkal! A félholdassal is! Ügyis nemsokára telihold lesz! Ugye, megmondtam barátaim? (Indul utánuk.) VÁROSBlRÓ: Jöjjön maga is Forintos. Még megfázik itt. FORINTOS: Csak maga után bíró uram. Egyelőre még én is mehetek maga mögött. (A Városbírá belép, Forintos utána. Csak Szeréna és Benedek állnak kissé félrehúzódva a fal mellett.) HANGOK (a falon belülről): Béke van! Béke! Béke! (Zúg minden, majd csend lesz.) ! BENEDEK (hangja kételyes-kesernyés): Béke. (Körülnéz.) Mennyi minden leégett itt... (Az üszkös gerendákra.) Még tán maga is megperzselődött. (Nyilván Zaimra gondol.) Vagy nem? SZERÉNA: Lehet. De nem úgy, ahogy maga gondolja. Ez más volt. Egészen más. BENEDEK (szinte felhördülve): Mi?! SZERÉNA: Két hétig úgy voltam anya, hogy sose szültem gyermeket. BENEDEK (metszőén): Szeplőtelen fogantatás. SZERÉNA (megrezzen): Ne beszéljen így. Látott már gyermeket, akit az anyja nem kívánt felismerni? Látott? Akinek hangját anyjla a távolból nem akarta meghallani? Janicsár lehet még maga is. Mi mind. Valamiben, s valahol. Ezt értettem én meg... ez volt nékem az ostrom. (Kis csend.) Szegény Panka. Menekült a múltja elől. Megértem. BENEDEK: Maga mindenkit sajnál? SZERÉNA: Igen. BENEDEK: Engem ne sajnáljon. SZERÉNA: De azért bekötözöm a sebét. (A keze fejére mutat.) BENEDEK (rábámul): Semmiség... egy kicsi karcolás... SZERÉNA: Seb az, akármilyen kicsi. No jöjjön! Jöjjön már! (Hirtelen oldalról megcsókolja arcát, nagyon forrón. Benedek a falhoz tántorodik a meglepetéstől. Nézi a földet.) Mit néz? BENEDEK: Ott... egy kutya... egy szegény kutya.. (Szeréna odalép.) SZERÉNA: A plébánosé... mennyit kereste. .. szegény öreg... Jöjjön. (Derekát megfogja, segítve.) BENEDEK: Ez itt nekik félgyőzelem volt. De én remélem, hogy nekünk kettőnknek mégsem az lesz.... egészen... SZERÉNA (rábámul, küszködik magával): Igaz. Ha hinni is akarjuk. Jöjjön. (Kezét, derekát fogva vezeti be a kapun a szinte kótyagos Benedeket. Most a falakról zászlókkal integetnek. Megszólal a harang is. Jön loholva Plébános, a kapurésben látjuk Benedeket és Szerénát is. Plébános keresi a kutyát. Most csikorogni kezd a felvonóhíd.) PLÉBÁNOS (öklével fenyeget a vár felé): Várjatok! Istentelenek, várjatok! össze kell szedni a halottainkat! Minden halottat! Minden halott a mienk! Minden halott! (Már emelkedik a híd, amikor megleli, karjába veszi s belép a kapun, amely nagyot csattan. A zászlók integetnek, a harang szól. A hidat felvonják. A felhúzott híd, mintegy lezár mindent. Mindenki eltűnt. Csend.) (Függöny, vége.) 768
