Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Páskándi Géza: Az ígéret ostroma (Félhold és telihold) (Történelmi színjáték két részben Kőszeg várának ostromáról)
egy koponyalékelést. S mintha tölcsérrel, ugyanazon a léken át töltenék be nekik, hogy kinek tartoznak engedelem- mel. Hogy tökéletes szolga legyen belőlük. Hogy mindent elfelejtsenek, amire emlékezni kéne. • ZAIM: Szerintem... ez a janicsár, amelyik engem kergetett... nem felejtett el mindent. SZERÉNA: Annál rosszabb lehet neki. Ha nem felejtett semmit és mégis szolgálja a szultánt... Az ilyet aztán valóban nem sajnálom. Itt volt ez a janicsár követ... Ezen látszott, hogy tanult ember... no ezt nem sajnálom... A sorsát megérdemli. Maga remeg? Mi a baja? Fáj? De hiszen nem mély a sebe. ZAIM: Lehet, egy kis hideglelés... Szóval ezzel az én janicsárommal még álmodtam is... Álmomban rámnézett s azt mondta: azt hiszed, nékem könnyű? Azt hiszed, időnként nem vágyok, visz- szamennd az enyéimhez. (Mindenki úgy bámulja Zaimot, mint valami „szórakozási számot”. A janicsár igyekszik jól játszani a jobbágy-szerepet, némileg sikerül is, ám mi, akik ismerjük, érezhetjük erőlködését, amely némiképp számunkra titokzatos. Valójában nem tudjuk, miért teszi. Egyelőre azonban természetesnek látszik, hogy környezetét rá tudja szedni. Szóval: a feszült erőlködést csak nekünk szabad érez- nünk s nekünk is csak olykor.) Én pedig. .. jól emlékszem, azt kérdeztem tőle: miért akarsz hozzánk visszajönni, amikor láthatod, van itt is elég baj. A janicsár rámnézett. Nagyon zavaros volt a szeme, s azt mondta: itt nem bízik meg bennem senki. Se a szultán, se a nagyvezír, de még a katonák sem. Szeretnék hát visszatérni az enyéimhez, hogy lássam: vajon ők is ily gyanakvón mustrálgatnak? PANKA: Hót persze... ha egyszer régen ment el... Aki régen ment el hazulról, s visszajön, arra úgy néznek, mint valami szellemre. Épp így jártam én is, amikor egyszer Kőszegről a falumba visszatértem... MÁSODIK SEBESÜLT: Mert boszorkánynak tudtak, s azt hitték megégettek. .. azért... (Kaján.) PANKA: Lehet. De többé nem fognak annak tudni. (Ezt keményen, elkomolyodva.) A várkapitány azt mondta: minden régi Vétkünk bocsánatot nyer! És én hiszek neki... (Kis csend.) SZERÉNA (aki gondolatban valahova elkalandozott, ránéz): Folytassa. ZAIM:. szóval a janicsár ezt mondta. SZERÉNA (merően nézi): Mást nem? (Gyanúnk: valamit érez.) ZAIM (szinte zavarban): Nem... illetve... hát... még azt is mondta: ha az övéi is éppúgy gyanakodnának rá, mint a török, akkor valami világos lenne... mármint neki. Micsoda — kérdeztem én. Az, mondta, hogy akkor örökre ég és föld között lebegne. PANKA: Ezt nem értem. ZAIM: Én se értettem, de megmagyarázta. Szóval, hogy se ide, se oda nem tartozik. Mint Jézus Kriszitus. SZERÉNA: Tudta, ki az a Jézus Krisztus? ZAIM (feszült): Még emlékezett rá. Mert ugye Jézus Krisztus isten is volt, meg ember is. Az anyja földi asszony, apja meg az Űristen. Így hát amikor az emberek között járt a sokaság gyanakvón és káromolva nézte csodatéte- ledt. Nem hittek a szemüknek. Egy ilyen csodatevő, ugye, mindig gyanús. És amikor megfeszítették, az isten, aki atyja volt, végignézte szenvedéseit, mintha nem is az ő fia múlna ki ott a keresztfán. Szóval, se ide, se oda nem tartozott igazából. A földieknek túlságosan isten, az égieknek pedig túlságosan ember maradt. (Kis csönd.) Hát ezt mondta az a janicsár... SZERÉNA (egészen halkan): Kicsoda maga? (A többiek nem hallják.) ZAIM (majdnem hebegve): Hogy én... én... mondom... a Nádasdy Tamásé vagyok. .. SZERÉNA: Akkor folytassa. ZAIM: Szóval álmomban... az a janicsár, próbára akarta tenni az övéit: befogadják-e újra? Blfelejtik-e neki, hogy .poklokat járt? Hogy vétke van, amiről alig tehet? Én, álmomban, azt mondtam neki: bizonyosan elfelejtenék. Vajon? — nézett rám azzal a zavaros szemével. 740
