Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - "Költészet és valóság" "Én lelkem mire csüggedsz el" című verséről Garai Gáborral Kabdebó Lóránt beszélget

hogy nem nevezték még el, hát erre én gyorsan elneveztem, és megírtam versben is.

De hát véletlenül mást is tudok mondani, hiszen az ember nemcsak mindig idegenben jár, valóban idehaza is érik látványélmények, és egyéb olyan élmények, amelyek nyitottságot igényelnek, tudniillik ez a dolog lényege, hogy a vers, most akár az elhangzott versemre gondolunk, akár más, bármily efféle versre, a vers születése egyfajta nyitottágot igényel. A megvalósulása viszont már introvertáltságot igényel. Tehát ahhoz, hogy megírjad, ahhoz már befelé kell fordulnod, ahhoz, hogy megfoganjon benned, ahhoz kifelé kell fordulnod. Ez nem mindig sikerül egyformán, tehát olyan szándékkal elutazni, most akár innen Szentendrére, ahol az én kis kertem és faházacskám van, hogy én most abból verset írjak, vagy akár innen Madagaszkárba, ilyen szándékkal nem lehet, mert ez reménytelen szándék, ez vagy sikerül, vagy nem. Voltak például olyan éveim, amikor nagyon nyitott tudtam lenni, az utóbbi esztendőkben a természet iránt, és még ha ez talán nem is volt túl jelentős teljesítmény, de számomra kedves, a kertnek szinte minden évszakát, mozdulását versibe tudtam írni. Egyszer, ha nagyon akarnám, össze tudnék állítani egy kötetet a szentendrei kis kertnek az életéről tavasztól télig, vagy tavasztól tavaszig, most anélkül, hogy ez valamilyen tájleíró vagy a növények életét illusztráló valami lenne. Hanem nagyon sokszor úgy voltam vele, hogy kimentem a kertbe, és mire hazatértem már-már írhatnékom támadt. De így voltam például, amikor Olaszországban jártam, csaknem húsz évvel ezelőtt, amikor persze, mint mindig idegenben, az otthonomat kerestem, vagy azt ami az otthonnal összeköt, tehát amikor vonaton elutaztam Ferrara környékén, Ferrarában nem voltam, csak átutaztam rajta, akkor eszembe jutott, hogy hát Janus Pannonius eljutott idáig, először közülünk, hát közülünk, mondjuk följegyzésre érdemes magyarok közül először ő jutott el odáig, és hát vajon mit láthatott ő már akkor, ahhoz képest, ami idehaza volt, tehát a hazai dolgokhoz képest. Vagyis menthetetlenül azt keresi az ember az idegen tájban is, ami az otthonával és a saját nemzetével és hazájával összeköti.

A látvány, vagy az emlék, vagy a dallam hatása az — és erre akartam épp a cseppkőbarlangbeli szobrok megidézésénél is utalni —, hogy tulajdonképpen verseidben a pontosság, a fegyelmezettség az, amelyik első látásra, első olvasásra hat az emberre. Ugyanakkor szinte első verseidtől azt is figyelem, hogy ez a fegyelmezettség mennyi izgalmat, mennyi sokszor rossz hangulatot, tragikus feszültséget, bánatot hordoz magában. Nálad ez a fegyelem hitelesít rengeteg feszültséget.

Mit válaszolhatok erre? Ez nem tudom, hogy szándékos fegyelem-e, nem erőszakolom magamat, illetve pontosabban nem erőszakolom magamra a fegyelmet, sőt aki odafigyelt, és tudom, hogy te odafigyeltél az utóbbi években írott verseimre, észrevehetted, hogy nagyon is sok formaváltáson mentem át az utóbbi időkben, attól függetlenül, hogy változatlanul írok teljesen kötött formájú verséket a szonettől kezdve nem tudom én a hexameterig, de sok szabad, oldott, kötetlen, vagy látszólag kötetlen formájú verset is írtam. Hogy mi az oka, mi a magyarázata ennek a fegyelmezettségnek, nem tudom, valószínű önvédelem, költői önvédelem, hogy valóban a megrázkódtatások szét ne zúzzák az embert, hát igyekszik összefogni magát.

63