Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 8. szám - Száraz György: A tábornok XVII. (életrajzi esszé)

tott képén a területi integritás vonását az önrendelkező jog és a népszavazás előtérbe tolásával el kellene halványítani.” Végül rezignáltan kimondja, hogy noha a berni szocialista konferencia határozatban ítélte el a katonai megszállásokat és támogatja a népszavazás elvét, ez önmagában nem sokat jelent, mert a békekonferencián „egyelőre az imperialista irány vezet”.

Február 11-én a Vörös Újság követeli „az ellenforradalmi székely bandák lefegyverzését, a proletariátus felfegyverzését, az ellenforradalom vezére'nek elpusztítását”. 12-én újabb katonatüntetés a Hadügyminisztérium előtt. Böhm keményen és ingerülten beszél: „Mi, szociáldemokraták, nem engedjük a forradalmat fegyverrel terrorizáltatni, és a szakszervezetek megkerülésével fölállított, forradalomellenes 5400 koronás követelést nem teljesítjük.” Egyébként is van oka az ingerültségre: Gömbös egy memorandumot juttatott el hozzá, amelyben most már követeli a tisztek nevében a bizalmi rendszer és a katonatanácsok felszámolását. A válasz: a MOVE működését ideiglenesen felfüggeszted.

18-án a minisztertanács foglalkozik a helyzettel. A határozatok lényege: egyszerre lépni fel „mind a jobb-, .mind a baloldali ellenforradalom ellen”. Böhm ugyanekkor előterjeszti a hadseregszervezési javaslatot: most már a meglevő hadsereg teljes feloszlatását kívánja, helyette pedig toborzott zsoldos csapatokat, elsősorban a 24—42 év közötti munkásságból, szakszervezeti ajánlás alapján. Ugyanakkor kijelenti: „Nem akarunk többé háborút... De ha az imperialisták és kapitalisták — akár magyar, román vagy cséh — meg akarják a népet gazdaságilag fojtani, vagy el akarják rabolni a forradalom vívmányait, akkor védekezni fogunk a legvégső erőnkig.” Károlyi támogatja, és most már ő is elfogadja a harcot, mint „végső megoldást”: „Ha a jog és igazság alapján nem tudjuk, fegyverrel a kezünkben készen akarunk állni arra, hogy létfeltételeinket visszaszerezzük.” Ez bizony már messze van a Linder- féle pacifizmustól. Károlyi és vele a szociáldemokraták is — ennyiben igaz a valaha oly sokat emlegetett Kerenszkij-párhuzam — eljutottak a „forradalmi honvédelem” eszméjéhez.

Böhm tervezetét a Szociáldemokrata Párt egészében támogatta. A toborzás elkezdődött, nem kis nehézségek között. Ahogy Böhm maga mondja: „A bolsevikok fehérgárda, a reakció nyíltan párt-, titokban bolsevik hadsereg szervezésével vádolt.”

Február 15-e után megalakul — főként Tisza István egykori híveiből — a konzervatív erők tömörítésére szánt Nemzeti Egyesülés Pártja. A vezér, Bethlen István kijelenti az alakuló gyűlésen: „Nem a forradalom ellen küzdünk, hanem a forradalom kinövései ellen.” De már 20-án elkövetkezik a tragikus esemény, amely okot szolgáltat a kormánynak, hogy elhatározásához híven, egyszerre üssön bal- és jobbfelé.

Ezúttal a Munkanélküliek Központi Bizottsága rendez nagygyűlést a Vígadóban. Utána, szokás szerint, kivonulnak az utcára. A Népszava székházát szociáldemokrata népőrök védik, a tüntetők közeledtére rendőrkordon zárja le a Népszínház-utca torkolatát. Amikor a tömeg bekanyarodik a Kőrútról, ropogni kezdenek a fegyverek. A tűzharc áldozatai: négy rendőr, egy vasmunkás, egy karhatalmi katona és egy ügyvéd. Ki lőtt először? Nem tudni. A polgári és szociáldemokrata sajtó szerint: a kommunista tüntetők. A kommunisták szerint: a rendőrök. Van egy harmadik, nem lehetetlen verzió is: hogy a zűrzavarban egymásra lőttek rendőrök és szociáldemokrata karhatal- misták.,.

695