Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Parti Nagy Lajos: Ki feszíti a lassú kést? (Bertók László: Tárgyak ideje)

csők közötti átvezető versekről is kiderül, hogy magasan, igen magasan vannak. S hajlok rá: talán csúcsok sincsenek. A történet, a Bádog szitakötő, az Életed árán, A rost beszél az Állsz egy üres lavórban, A jóslat kampóján, a Holdudvar-ciklus címadó verse s hét szonettje, a kötetzáró Szavak a súgólyukból egyenrangú magaslatként állnak a Dédapám, március hatalmas kettős tömbje és a Kockakövek hatsoros „sziklái” körül. A második nekirugaszkodáskor finomodik, itt-ott újraíródik a térkép, új magassági pontokat jelöl be a felfedező ott is, ahol lankát sejtett — vagy inkább áhított — előbb., hisz (például) A félelem futamaiból nyugalmas, szinte derűs felütés után merevedik egy „vak pillanat” állóképévé, a szülőföld-nosztalgiával kecsegtető Vese fölött-ben „kés röpül a versbe, holt malom zörög” és a történelem, az idő köszörűköveként „visít, remeg az augusztusi ég”. Így módosul a „hegyrajz”, vagy mondhatom: így emelkednek a hegyek olvasatról olvasatra. S hiszem, nem az „úr” csele folytán, aki a Kockakövek egyik darabjában „lejjebb engedte az eget”, hallván, hogy becsmérlik egyesek a hegy magasságát.

Aligha van korszerűbb, érvényesebb vállalása a múltnak, a paraszti hagyománynak, mint a Dédapám, március-bál kitetsző pátosztalan, minden akáclombos nosztalgiától mentes, mélységesen emberi magtartás. A vers megejtően egyszerű és meghökkentő eredményekre vezető „családi számtana” öt nemzedék valós, vagy lehetséges dátumait veti össze, mondhatnám „eljátszva” a számokkal, de a tíz oldalas szöveg két sokszorosan összetett mondatában a „nagy” történelem plusz és mínusz-jelei villannak fel műveleti jelekként, kitágítva, egyetemessé növesztve ezt a tekervényes, különös genealógiát, melynek konok „elszámoltatása” nem egyéb, mint az egyenlőségjel keresése: az azonosságé a családi s a nemzeti történelemmel a dédapa személyén keresztül. Legendát, anekdotát, száraz közlést, háborús töredéket görgetnek elő a „ha elképzelem” tagmondatok, a visszafogott,. fegyelmezett tempó s a gyakran elharapott közlések növekvő intenzitása, egyre tágabb asszociációs köre vibrálással, feszült nyugalommal telíti a szöveget.

Az első rész groteszk én-vesztése feloldás helyett kitartja a hangot, nemcsak tartalmában ígérve folytatást, sugallva befejezetlenséget: „... ha röptét elképzelem, / összekeverem magamat vele, és / azt hiszem, hogy ezerkilencszázegyben, / hatvannégy évesen engem rúgott meg / halálosan az a ló, azért nincsen / befejezve mindmáig annyi minden.” A szaporább tempójú második mondat a jelképpé sűrűsödött március-dédapa „belsővé válása”, végleges beépülése a költői személyiségbe. A gyorsabb tempó, a gyakoribb rímelés ugyanakkor közelibb tragédiát hordoz, alig kiheverhető másfajta sérülést, mikor a „lefüggönyzött autó” „háttal a történelemnek, azt játszva mégis, hogy előre” tolat be a dédapái udvarra, éppen a „márciusság” nevében, groteszk bizonyítékaként a mások által is lereagált dédapa-dédunoka közösségnek. Innen, erről a válságpontról vissza és előrenézve mutatkozik meg az összekeveredés „praktikus” értelme, miértje: megkapaszkodni „valami közösben”, a folytathatóság lehetőségében legalább, hogy egyáltalán föltehető legyen a kérdés: „... ki volt itten / mégiscsak benne minden ütközetben / s ki lesz az, aki átnyúl majd fölöttem / fiammal együtt és ... talán dédunokámmal és helyettem / elmondhatja itt, hogy befejeztem?”.

Bertók versei sorról sorra bizonyítják, hogy a józan számvetés a lehetségessel nem jelent egyszersmind belenyugvást. A részletek nem az egész pótlékaként, illúziójaként nagyítódnak ki, nem igenléseként az elfogadhatatlannak, hanem mert hazugság volna be nem látni, hogy reális veszély „Cseppenként adagolni / a cseppet is felezni, / a félcsepp félcseppjébe / maholnap beleveszni,” mint ahogy hazugság lenne nem így folytatni: „de állva megmaradni, / de alább sose adni, / mintha az óceánba / kellene belehalni.” (Jónás tűnődése az utolsó leckéztetés után). Ennyire megélni és átélni ezt a pusztító kettősséget csak valami egészen önveszélyes fegyelmezettséggel lehet. Rémisztő energiákat összepréselő belső tartással, egyensúlyigénnyel s az artikulált kifejezés kivételesen erős „szeleprendszerével”, mely formát ad a mondhatat- lannak, „életed árán” is akár, tudva, hogy a tartás mása csak így teremthető meg, tudva, hogy üvöltés üvöltéssel nem tükrözhető.

565