Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Sándor István: A nevettetés nagymesterei néphagyományunkban (tanulmány)

Ismét külön csoport az epizódok sorában, mint állítja falhoz üldözőit, akik Csalóka csúfságait, kártevéseit megsokallták. Már nyomában a legények, mikor meglátja, hogy ferdén nőtt fa dől a kölesföld fölé, s úgy tesz, mintha tartani próbálná, nehogy a vetésre essék. A pénzüket követelők szavára persze szívesen vállalja, hogy a pénzért hazafut, csak tartsák addig helyete a fát, — így nyer egérutat. Megesik, hogy méhkasban keres menedéket, a kast pedig két tolvaj ellopja; két rudat szúrnak alája, s viszik, míg Csalóka meg nem elégeli; akkor váltogatva hol az egyiket, hol a másikat rúgja alfélén, a tolvajok egymásnak tulajdonítják az inzultust, összeverekszenek, s Csalóka előtt ismét szabad az út. Végül a király maga küld ellene elfogató parancsot, s nincs mit tenni, koporsóba fekszik, halottnak tetteti magát. A bosszús katonák elhatározzák, hogy legalább holtában megcsúfolják, s rápiszkolnak; ám a halott hegyes árral szúrkálja meg feneküket, hogy felsikoltanak: „a fene itt rágja meg, halva is olyan gonosz, csontig döfött a fullánkja”.

Nem folytatjuk. A mese él, gyűjtőink az utolsó évtizedek során is feljegyezték a kalotaszegi Ketesden, Mezőkövesden a matyóknál, a nyírségi Szamosszegen, de a Bácskában és Somogybán is. Előadói különös kedvüket találják szövegében, amely a bohózat-szerű részletekben bővelkedik. Szemük játékával, gesztusaikkal, sokat sejtető félmondataikkal érzékeltetik a tréfás helyzeteket, váltogatva mutatják be Csalóka ravaszkodásait és a lóvétettek csetlő-botló ügyetlenkedéseit. A szöveg és előadása általában ellenállhatatlan kacagásra indítja hallgatóikat.

Markalf, Eulenspiegel-Csalóka és társaik véget nem érő, oktalan kalandjaik által mintha mindinkább a mesék valószínűtlen népi hőseihez, realitás-vesztett csodatevőihez válnának hasonlóvá. Történetileg rokonságot tartanak korábbi évszázadok hivatásos mulattatóival, akik előkelő környezetben mint udvari bolondok, városok vásárterein polgári-paraszti nézőközönség előtt mint szabadszájú vándorbohócok űzték mesterségüket. Ez az örökség tehát nem kallódott el, napjainkra is tovább szállt.

Ismert és megbecsült parasztságunknál falvanként a vidámság egy-egy helyi szakértője, tréfák elkövetésében jártas, s egyben a tréfát jól is tűrő egyéniség, aki ta- nyázások, poharazgatésok, társasmun'kák és családi összejövetelek, főként lakodalmak alkalmával a szórakoztatást ezernyi ötlettel űzi. Műsorához tartozik az anek- dota-mondás mellett a megtréfálás megannyi fogása, kötelező móka, esetenként az ügyességi és az erőpróba is. Mindezeket csak egy-egy részletében vizsgálta és tartja számon a folklórkutatós. Ügyeskedésük, kötekedésük arról tanúskodik, hogy kijárták mesebeli elődeik, nagy tréfamestereik iskoláját.

Mint ötletadók, tréfák kezdeményezői, rendezők és szóvivők, de mint a bohóságok szenvedő alanyai mégis elő-előtűnnek mutatványaikkal, feladataik talpraesett teljesítésével falumonográfiáinkban népszokásaink leírásában. Különös kedvvel hívják meg e típus képviselőit násznagynak, számítva főként arra, hogy nemcsak szórakoztat, hanem kárára rögtönzött bohóságokat is készséggel elviseli. „Szegény násznagy az, akit minden sérelem elér” — mondja könyvében a kitűnő Vankóné Dudás Juli (Falum, Galgamácsa. Szentendre 1976. 202. I). Elterjedt tréfa volt pl. Mezőkövesden, hogy mint Kis József tanár előadja, „az asztal alá észrevétlenül gyerkőcök lebúttak, meszes csutak nállok, és a násznaty kis csizmáját bemajzolták, ha észre nem vette.” (Mezőkövesd nyelvjárása. Kiadatlan dolgozat.) Dudás Juli különös bőséggel sorol fel hasonló példákat. „Lukas szedőkanalat szoktak a levesbe tenni, ez ás a násznagy tiszteletére van. Mivel ő ül a szögben, neki kell előszedni, először venni, példát mutatni. Persze nem tud venni. Lukas a kanál, kifolyik a leves, vissza a tálba”. Hát még ha a násznagy máshová figyel! „A másik felén ülő huncut férfi egy marák sót beleereszt a tányér levesbe... Lenyelte az első kanánllal, nekikeseredik a másodikkal, de már akkor félreáll a szája tőle... A körülötte levők majd rosszul lettek, mert nem mertek nevetni.” A jó vőfély végül is együtt nevet a rajta szórakozókon, „olyan ribilliót tud teremteni, hogy a házat majd felveti a hangulat és a jókedv.” Vankóné szerint pedig ez a társaság, a lakodalom lényege, szoros tartozéké: „Enni odahaza is tud az ember, abból a költségből pláne, amit odaszánt. Az együttes jókedv, az az igazi!”

550