Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - "Költészet és valóság" Szántó Piroskával virágokról, szerelmesekről, feszületekről beszélget Kabdebó Lóránt
a fehér a karing, de itt valahogy összeolvadt köpennyé és mellénnyé az egész, és a sapkája se volt a normális püspök sapka, hanem nagyon hasonlított ahhoz a szentgyörgyhegyá Krisztushoz, amit az előbb említettem, annak a koronájához. Persze azonnal elkezdtem rajzolni, akármilyen nehéz is egy ilyenfajta nagyon élesen elválasztott fekete-fehér szobrot egységesen rajzolni. Tehát itt tulajdonképpen egy népi hagyomány folytatódik, oltódik bele a művészetbe, embert keres a művész, és talál többszáziados népi hagyomány szentesítette ábrázolást. Ennek az összegezése lesz a mű. Remélem, ha sikerül. De azt is meg kell jegyeznünk, hogy vannak megállapodások, vagyis vannak elengedhetetlen dolgok még a népi ábrázolásban is. Akármennyire tiszta és őszinte és naiv egy névtelen művész, aki azt a fafaragást vagy a bádog'lapnalk a kifestését csinálja, kénytelen bizonyos megegyezéseknek engedni. Például az ágyékkötő rajzában néha túllép rajtá, és egyszerű madzagot, méghozzá csomózott madzagot használ, amiből szabálytalan rongy lóg le — de a forma, a tartás, a jobb vállra hajtott fej, az majdnem mindig ugyanaz. Mégis olyan óriási változatosságot tudnák belevinni ebbe a megkötött témába. Az ember csak bámul és azt gondolja, hogy mi minden pusztult el Magyarországon, micsoda hadak járták át rajtunk és micsoda kultúra — most nem beszélek a legmagasabbról, a reneszánsz kultúráról, aminek a töredékeit találtuk meg, Anjou és Mátyás korabeli szobrokban — veszett itt el. A népművészetnek egy olyan különleges hajtása ez a népi Krisztus, hogy ami még megmaradt, isten őrizz, hogy elpusztuljon. Tehát ezek tulajdonképpen népi kultúrtörténetet is magukba zárnak. De még mennyire, és felhasználandók és gyűjtendőik, és semmi esetre se hagyjuk őket elveszni. Hogy visszatérjek kedvenc tájaimra, a Balatonfelvidékre, ott a mellékalakok például nagyon gyakran pontos magyar íruhába vannak öltöztetve. Például Szigldgeten a postán túl, biztos tudja, van egy feszület, már alig maradt belőle valami, csak a kis Mánia figura sértetlen. A Mária figurán pedig pruszliik van, kötény van és szoknya. Akármelyik száza dele j i odavaló asszonynak a ruháját viselhetné. És ugyanígy szemmelláthatóan nehezére esik a balatonfelviidéki művésznek a pietákon a Máriára a szokásos leplet adni. Ahol teheti, pruszlikot ad rá. Én még olyant is láttam. Én úgy hívom, hogy a barna Krisztus, az valahol a kis kápolna felé van az egyik szőlő mélyútjában, a barna Krisztus mellett pedig egyszerűen klasszikus magyar ingvállat, olyan dudoros ujjú ruhát visel a Mária, tudja, tehát úgy van, ahogy mondja, alkalmazták a napi ruházatot, ami akkor modern volt, most már műemlék, dokumentum, és már csak ezért is megóvandó, hogyha semmi másért nem volna az. Szántó Piroskának ez a sorozata egy alkotói folyamat, a modem emberábrázolás egy lehetőségét jelenti. Másrészt ugyanakkor visszahat és visz- szairányítja a figyelmünket a magyar tájra, a magyar nép alkotásaira. Ezeket a Szántó Piroíska-festmémyeket látva, megismerve és megszeretve másképp, más szemmel utazunk a magyar tájon is. Nagyon-nagyon örülnék neki, ha ez így volna, mert, sajnos, a népművészeten még mindig kitífrított, csicsás, ragyogó ezt-azt értünk. Holott parasztabb, 541
