Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - "Költészet és valóság" Szántó Piroskával virágokról, szerelmesekről, feszületekről beszélget Kabdebó Lóránt
Költészet és mióság. Hogyan kapcsolódik ez a festészetben? Gyakorlatilag egy festő munkásságában? Szerintem sehol sem olyan érdekes és megnéznivaló ez a kérdés, mint éppen a piktúrában, mert természetesen a valóságból indulunk ki, akár a természetből, ami körülvesz minket, akár abból, amit az ember alkotott, rendezett vagy fabrikált maga köré. Kiindulhatunk a valóság darabjainak tetszés szerinti csoportosításából. Vagy egy szeletkéjéből is. De mindenképpen át keil írnunk, át kell költenünk azt, amit látunk, mert nem másolni akarunk, hanem a számunkra jelentős, lényeges dolgot akarjuk lehetőleg felfogbatóan kiemelni. Vagyis azt, ami a valóságnak a bennünk élő képét legjobban visszaadja. Engem például mindig nagyon érdekelt az ember, az emíberábrázolás. De már abban a pillanatban, ahogy egy bizonyos helyzetben, egy bizonyos ruhában, egy bizonyos kivágásban ábrázolom az embert, az már nemosak a valóság, hanem átírása a valóságnak. Az emberábrázoláshoz az ötvenes évek óta tapad valami rossz is. Az, hogy ragaszkodni kellett egy szigorúan idealizált, sematikus valóságábrázolásihoz. Az embert egy elképzelt és erősen szabályozott, „legjobb” formájában lehetett láttatni, és én viszolyogtam ettől az ábrázolási módtól. Pedig maga az ember rettenetesen érdekelt. Ügy éreztem, hogy élőlény körülöttem az egész világ és szemérmesen vagy elrontottam de megpróbáltam belerejteni az emberi kifejezést, eleinte a táj tektonikájába, a kórokba, növényekbe, azután a virágok rámnéző arcába. Pontosabban: élt bennem az emberábrázolás igénye, de csak áttételesen tudtam és akartam annak idején kifejezni. így születtdk az emberi szomorúságé állatképeim és az emberarcú virágaim. Ezek az emlékezetes 1957-es kiállításon voltak láthatók, akkor szerettük meg ezeket a festményeket. Azt mondták, és én ezt hallottam is egyszer, amikor egy moziban vetítettek egy kiállítási előzetest, és egy fiatal pár ült előttiem, amikor megjelentek a napraforgóim a vásznon, azt suttogták: „ez Szántó Piroska, aki emberképű napraforgókat fest, hitted volna, hogy a napraforgók emberképűek ?” Igen, azon a kiállításon szerepelt a bújtatott emberábrázolásom először. De másfajta emberábrázolással is találkozunk Szántó Piroska művészetében. Hadd kérdezek meg először egy közvetlenebbet. Azt említette, hogy közvetlen modell után nem dolgozik. Mégis egy modell változásait végigkíséri. Vas Istvánról készült rajzaira gondolok. Hát talán azt mondanám, elvárták tőlem, hogy én csinálják Pistáról portrét, rajzot. Természetszerűen a festő-rajzoló feleséghez fordultak, hogy rajzolja le a költőt, de megmondhatom, hogy nagyon-nagyon ritkán sikerült. Toll közel volt. Nekem kell egy kis távolság ahhoz, hogy meg tudjam csinálni. Az én véleményem szerint azok a portrérajzok, vagyis azok a rajzok, amiket portré igénnyel készítettem Vas Istvánról, nem nagyon jók. Pedig ezek a rajzok már egybeforrtak tudatunkban a Vas István-kötetek- kel, természetes tartozékai lettek. * * A Magyar Rádióban 1981. május 5-én elhangzott beszélgetés átdolgozott változata. (Szerkesztő: Dénes István) 535
