Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Száraz György: A tábornok XV. (életrajzi esszé)

katonai drillt épp önérzetéből eredően nehezen bíró — forradalmi csapat volt, hanem nagy többségéiben demoralizált, elkényeztetett társaság. Feltétlenül ér­vényesült a kontraszelekció: az egykori frontkatonának elege volt, egyszerűen be se vonult; eleve kimaradtak a gyárakban, mezőgazdaságban nélkülözhetet­lenek. Maradtak tehát azok, akiknek a katonáskodás szállást jelentett, élel­met, ruházatot — nagy szó volt ez akkor! — és tétlenséget, némi zsold ellené­ben. Amellett ők sem voltak „képzettebbek” a tisztjeiknél: ők is azt hitték, ez a forradalom. Károlyi Miihályné említ könyvében egy tragikus esetet: „Egy zászlóalj vezénylő tisztje parancsot kapott a románokat megállítani, akik egy, az erdé­lyi határon levő faluba behatoltak. Katonái megtagadták az engedelmességet. Erre azt mondta nekik, hogy mivel felelős a fegyelemért, ha nem teljesítik a parancsot, ott a helyszínen főbe lövi magát. A katonák szokatlannak tartották a buzdításnak ezt a formáját: csak nevettek ... A fiatal tiszt főbe lőtte ma­gát.” Kárölyiné biztosan emlékezetből idézi fel a történetet, amely Aradon tör­tént 1919 március elején. Fellner Andornak hívták a fiatal embert, de nem „vezénylő tiszt” volt, hanem század-bizalmi. Szegény, nagyon élhetett benne Petőfi Beaurepaire^verse, és rossz időben, símivaló értelmetlenséggel vállalta a romantikus hősi halált... 1918 végén az országban 2700 hivatásos és 4200 tartalékos tiszt kap ál­lami fizetést. A többi? Vagyonőrnek szegődik a boltosokhoz, alkalmi munká­ra vadászik, vagy lődörög az utcán, „társaságba jár”, ha teheti, vendéglők­ben találkozik a régi bajtársakkal, közösen szidják Károlyit, a szocdemeket, titkolt irigységgel a társakat, akik „lefeküdtek”, szolgálnak „ezeknek” ... Ök talán még kevésbé értik, mi történik körülöttük, tódulnak az „érdekvédelmi szövetségekbe”, hátha azért leesik valami, hagyják, hogy lázítsák őket és ma­guk is lázítóvá válnak, érdemesek és érdemtelenek keverednek az általános érdem-fosztottságban. Ocsú keveredik a búzával, és nincs mód, hogy külön­váljék — nincs hűség próbája, mint volt 1848-ban. Így csak a legkülönbek ké­pesek fölülemelkedni a kicsinyes szempontokon. Akik benn maradtak? Ök is szabotálnak, nemasak a legénység. Egy de­cemberi bizalmas HM-parancs szerint legtöbbjük* csak az illetményért jelenik meg a beosztási helyén. Stromfeld mondja majd később, bírósági tárgyalásán, ezt az időszakot jellemezve: „A tisztikar igenis szét volt züllve, tudták, hogy nyugdíjazva lesznek, és nem akartak dolgozni.” Igaz. Hisz a belgrádi egyez­mény csak hat gyalog- és két lovashadosztályt engedélyez, s ez legföljebb 4000 tiszti helyet jelent, de inkább kevesebbet. És a legjobbak? Akik valóban szolgálni, tenni akarnak — és ha kell, har­colni is? Mert voltak ilyenek, nem is kevesen. Stromfeldet idézem megint: „1918 december elején a tisztikar egy része hozzám is fordult... mit te­gyünk?... Akkor egy csomó párt volt... és mi vizsgáltuk, hogy melyik az a párt, amelyik erőt képvisel, éspedig olyan erőt, amely az országnak hasz­nára van...” Később kimondja a vizsgálódás eredményét: „Az egyetlen párt, amelyik szervezettséget mutatott, tényleg ereje volt, az a Szociáldemokrata Párt volt...” Sokan vannak, akik egy kicsit másként vonják le ugyanezt a következtetést — „Ez az a párt, amelyiknek jövője van!” —, és lesznek má­ról holnapra „hithű” marxisták. Stromfeld — és nincs egyedül — nem ját­szik: hol van ő még a marxizmustól, épp olyan „apoMtikus” tiszt, mint a töb­bi; neki az „egyetlen szervezett erő” kell, amelyik képes belső rendcsinálásra 528

Next

/
Thumbnails
Contents