Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Sándor Iván: Tiszaeszlári dimenziók (esszé)

Azt vallom: úgy kell itthagynunk magunk után, amit átéltünk, amit láttunk, hogy megvilágosítottuk, vagyis, néven neveztük.

Fája Géza mondja el a Viharsarok írása közben, hogy aki egy faluban meg akarja ismerni a valót, az mindig a szélső ház, a legszegényebbek, a leginkább kivetettek küszöbét lépje át először. Ez így van. De hozzá tehetem: az, aki egy tudatvilág tengerszemének mélyéig akar leereszkedni, aki nem egyszerűen az életmódot, a szociális körülményeket, hanem a gondolkozás karakterét akarja megismerni, az tegye ki az asztalra a maga gondolatait is. Így hát minden portán, ahol csak megfordultunk, mielőtt bekapcsoltam magnetofonomat, vagy miközben futott a szalag, elmondtam, mit keresek, miért vagyok itt, mit gondolok. A megismerés alapja az, hogy legyen saját véleményünk. De ha te rendelkezel állásponttal, másnak is van birtoklási joga, a magáéra. Az első lépés: a kettő összevetése.

ősi törvénye ez az emberi együttélésnek, ám alig van kor, helyzet, amelyben megvalósul. A kis közösségben, a családban, a nagy közösségben, a társadalomiban is ritkán emelkedik olyan gyakorlattá, amely megadja a közös élet színét, jellemét. A családban a napi küzdelmek, a nemzedéki különbözőség, a á karakterhibák, az érdekkülönbségek, a pedagógiai érzék, a példa hiánya miatt. Ugyanígy a társadalomban is, ott leginkább a különféle totális vélemény-hegemóniák miatt. Valamilyen ókori, klasszikus peripatetikus eszmecserére gondolok? Távol van ez már. Inkább a közösségi élet normáira: az alternatívák feletti együttes, alapos, és a kollektív döntésekben is megnyilvánuló szuverén mérlegelésre; az esélyek között a leginkább közhasznú megválasztására; a dogmák, a témák, az utánzatok kiszűrésére.

Forog a magnószalag, kérdezek, felelnek, beszélgetünk. Nem vetem el, amit mondanak, de nem hallgatom el meggyőződésemet, vagyis, nem bólintok rá szavaikra, hogy hamis együttérzéssel csikarjam ki belőlük tudatuk, emlékeik látleleteit. Talán mutat ebből valamit az ebben a könyvben közölt beszélgetés, amit például Arday Józseffel és családjával folytattunk. Vagy a Friedmann Ernő szóra bírásának folyamata. Az elődök életénél kezdjük, eljutunk a mai hétköznapokhoz.

Azért beszélek erről, hogy megvilágítsam annak a kapcsolatnak az erejét, amely engem Tiszaeszlárhoz fűz. Végül is lakóinak mai tudatvilágában történelmi méretekben is iránytadő állapotot rögzítettem. Jobb szó, ha azt mondom, rögzítettünk. Közös munkával. Miközben közeli, egyesékkel ennél is gazdagabb jóviszonyba kerültem. Sokszor éppen a nézetkülönbségek ellenére. Ezért elmondhatom, hogy ebben a viszonyban megjelentek a nézetazonosság esélyei, anélkül, hogy bármit fel kellett volna adnom a tiszaeszlári perre vonatkozó álláspontomból. Később már nem volt, és azóta ma sincs benne számomra semmi meglepő, ha a hajdani tanácselnök, ma a járási tanács elnök- helyettese, Szakái Feri azt mondja: sértésnek tekinti, ha úgy megyek Eszlárra, hogy nem üzenek neki, elém jön Nyíregyházára, velem tart, útközben életéről, a járás új gondjairól beszélgetünk..

Mert az első látogatás után többször is visszamentem. Ügy tudom, könyvemből a három és félezer lakosú községben több mint százötven példány van. Aki a könyvet elolvasta, meggyőződhetett arról, hogy nem szépítettem meg a beszélgetéseket. Azért, a vitáink ellenére is, Arday József egyik alkalommal, vagy hetven érdeklődő előtt a már felépült új művelődési házban azt ajánlotta, hogy nevezzenek engem ezentúl Tiszaeszlár írójának. Elüldögéltem egy másik alkalommal Ardayék istállója előtt, mert éppen akkor érkeztem, mikor az állatokkal voltak elfoglalva. A megszokott, pontos mozdulatok. A vöd44