Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Csengey Dénes: Két vad (novella)

teremben, piszkos ko csm a star okbatn, villogó szemű fiúk között, Anna karjában, mindenütt. Ezt jó volt himni, emelő, feszítő erő volt benne, mint a vibráló vonalakban, csak nagy, széles ívben, lendülettel, mert nedves a fa, és sietve és pontosan, mert a bot rövid, gyorsan végigég.

Éjfélre elfogyott a fa, hiába támadt addigra fütyülő szél, gyorsan behunyta szemeit a tűz.

Még nem akart lefeküdni. Fogta hát a baltát, és fel, a dombhát felé indult a sötétben, tüzelőt szedni az akácosba. Lámpája nem volt ugyan, de nincs is arra szükség, a száraz ágat a lábával találja meg az ember, csak utána kell hajolni a reccsenésnek, vigyázva, nehogy tövis szaladjon a szemgödörbe.

Ismét a ruganyos készenlét testében. Lassan ment, cserkészve, torkában ott feszült a rekedt nevetés. A bokrokat csendben hárította szét, s finoman engedte összecsapódni maga mögött, azt játszotta, hogy el kell ejtenie a fákat, időnként nagy erővel odavágott egy törzshöz, és bólintott, ha telibe találta.

A felhők egy-egy percre szabadon engedték a holdat, a sötéthez szokott szem jól látott ilyenkor. Gyorsított egy ritkás részen, s aztán szinte futva osont már az újira lezuhanó sötétben is, övé volt az erdő, ismerte, járta, vadász a maga ösvényeit, gyönyörűség feszült izmaiban.

Puhára taposott, mohatelep, gondolta, de már hördült cipője alatt a halálra ijedt bulldog, vicsorogva nekiugrott, a combjába kapott, és úgy maradt lógva, húsába akaszkodva.

— Barát, a hétszentséges — üvöltötte — rongy eget, mi ez?! — S csak akkor döbbent bele: — Nem tud elereszteni! Szájzárais a takonypóc rusnya dög!!

Lendült jobbjában a balta. Elsőre a térdét találta, másodjára még egyszer ugyanott. Harmadszorra aztán — de addigra már úgy hörgött, nyüszített, hogy azt sem tudta, melyik az ő hangja, melyik az állaté — szétloccsant a bulldog feje, tompa nagy zajjal, mint a földreejtett görögdinnye, s a következő ütések már dögöt értek.

Eldőlt a szederindák között, Iáiba szárán meleg áramokiban folyt a vér, elájul azonnal, úgy érezte, de remegő ökleit egymáshoz nyomva, szakadásig megfeszülve, tekintetével az előbújó holdba akaszkodva eszméleten tartotta magát.

Talán egy órán át feküdt így, aztán felült, és megpróbálta elválasztani magától a testéhez nőtt iszamos oafatot. A fogak azonban mélyen ültek, és sebei nem «engedték, «hogy hozzájuk férjen.

Nem akart megvirradni.

493