Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Csengey Dénes: Két vad (novella)

hordta azt is tdisztával. Elszívott egy cigarettát — a negyvenedik volt aznap —, sűrűn köhögve váltott pár szót a helyéről nem tágító kutyával az új hétvégi házakról, melyék úgy benőtték pár év alatt a hegyoldalt, mint az akác- suttyók nagyapja szőlőjét. Terjeszkedik a gyom az erdő felől is, a város felől is, morogta, de a bulldog csak vinnyogott rá, és hasával a földet súrolva közelebb kúszott, mintha becéző szóival csalogatnák.

Eldobta a csikket, munkához látott. Felgurította sorban az üres hordókat a pincéből, felhozta a lapókat, demizsonokat, kicipelte a nehéz diófa asztalt, rá az összes edényt, üveget, poharat. Tüzet rakott, vizet tett fölé a nagyobbik üstben, s míg az melegedett, előbb kilhordta szellőzni a bűzlő ágyneműt, a félig elrohadt matracokat, aztán szétszedte, megolajozta a prést; a permetezőgépet, papírzsákba szedte a sarokban penészedé bábszalmát, dísz- tököket, rongyokat, az elosírázott vetőmagokat zacskóstól1, s odakint meggyújtotta a zsákot. Közben imitált rúgásokkal .távol tartotta magától a dörgölőzni vágyó bulldogot.

Kisöpört, lepókhálózott, letörölte a port a kisjézust szoptató Mária képéről, és rögzítette a falon a Talpra, magyar, hí a haza feliratú, egyetlen rajzszögön csüngő falvédőt, amelyen, egymás karjaiban, Kossuth és Petőfi volt látható.

Közepén túl járt már a délután. Érezte, hogy éhes, de nem állt meg, dolgozott tovább, mintha robotban. Fehér nadrágja lassanként földszínűvé változott.

Mosogatás közben a feleségére gondolt hosszan, eimélyülten, és csodálkozva észlelte, hogy zuhannak ki egymás után a felidézett pillanatok az elmúlt évéket járó emlékezetéből. A barna haj szép mozdulása az olvasólámpa fényudvarában, a mátkafátylat a barnára sült arc elé ejtő kéz, ölelő birkózások a heverőn, á kölcsönkapott szőnyegen, ingerlőén otthonos beszélgetés Huszárik filmjéről, már nem is tudni, miről még, a közösen vásárolt íróasztal, mely kettéesett háromhetes korában, amikor ráborította Annára, miután harmadszor is hiába üvültötte, hogy A KÖLYKÖKKEL MIRE MÉSZ, AZT MONDD, A TESTÜLETRŐL EGY SZÓT SE AKAROK HALLANI, egy fénykép, melyen ketten ölelik nevetve a születésnapjára kapott hatalmas rongybohócot — nem fontos egyik sem. Rezzenés nélkül elejti őket az emlékezet.

Még fele megvolt a mosogatnivalónak, és már megszűnt előtte ténynek mutatkozni az a kétségbevonhatatlan állítás is, mely szerint egy barna asz- szony várakozik most a siófoki buszmegállóban, psak véletlen ez is, mint az a hajnal, mely a kollégákkal osapott muri után ágyában találta, s ki tudja, mennyi időre ott is felejtette Annát.

A kezébe akadt fél zaoskónyi habzószódát a forró vízbe szórta, s a hordókat kezdte mosni. Kétszer, és aztán kétszer öblíteni tisztával, így tanulta. Erősen megringatni a hordót, hogy minden pontot megjárjon a víz.

Miután a harmadik öthektóst csurgóra állította, leült egy kéve kukorica- szárra, de még félig sem szívta a cigarettát, már ismét ott feszengett az az űzött nyugtalanság, mely a munkának nekiugratta. Nagyapját próbálta élőnek elképzelni, hasztalan. Üres kezével a szár között matatott, egy megégett végű nyársat talált, azt forgatta, nézegette tűnődve, s akkor kézfejéhez nyomta taknyos orrát a bulldog.

Felugrott, megrándította az undor. Elüvöltötte magát, a kutyába szúrt a nyárssal, melyet ugyanabban a pillanatban végre tisztán látott tűz mellett

491