Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Csengey Dénes: Két vad (novella)
CSENGEY DÉNES Két vad Amikor a szőlőhegy derekán kerékvágóvá sekélyedő szurdikból jobbra tért, már csak kétszáz méternyi útja volt a présházig, mégis úgy tűnt, lassabban jár végére ennek a rövid meredeknek, minit a várostól idáig megtett kilométereknek. A hőség megizzasztotta markában a kétaraszos tanyaikulcsot, rozsdás verejtékaseppek cifrázták ki térde táján a fehér vászonnadrágot. A keskeny gyalogutat derékig érő gaz verte fel, amint belegázolt, szivár- ványos gomolyagfhan szállít róla a por, és nem oszlott, nem ült el a remegő levegőben, lépésről lépésre kísérte a fénypermettől csillogó sűrű felhő, melyben örvényeiket mozgatott a kifújt cigarettafüst, s az ismétlődő köhögés. Fütyörészni próbált. A dallaimfoszlányokat nyomtalanul elnyelte a súlyos, tömör csend. Halottin agyapja tíz éve megművcletlen szőlőjét, mely-nők a reggeli kávéból felpárázó emléke neki indította ennek a kirándulásnak, egészen elfoglalta a domb koronájától lefelé kúszó akácos. Az iszalaggal egybeláncolt csemetelégió nemcsak lépteinek állta útját, méla kószálásra, heverésző, felhők futását bámulva gazdagodó tűnődésre készülő .képzeletét iis meghőköltette. Mi ez? Hajlongva, meggörnyedve, olykor kúszva haladt a törpe vadonban, mozgékony készenlét hálója feszült ki a testében, s amikor úgy sikerült átugrania egy vaskos indafonadókot, hogy a levegőben terpeszbe rándulva a jobb lábát már-már megakasztó szőlőtuskót is kikerülte, s ugyanakkor a kulccsal jobb- ra-balra suhintva egy ölnyi akáosarjat' is kétfelé hárított maga előtt, halk, mély torkhangon felnevetett, s megfeszülve kiegyenesedett egy pillanatra. Ekkor hördült rá, alig két lépésről, az iszalagbozótban hasaló kutya. Rogyasztott térddel perdült meg, a nagy kulcsot maga elé kapta, mint egy fegyvert. Aztán — izmai finoman remegtek még, de tekintete nyílegyenesen szúrt a levelek közt csillogó szempárba — leeresztette a karját, és azt mondta: — Jó, jó. Nincs baj. Barát barátnak barátja. Jó. Ismét nevetett azon a mély, alig emberi hangon, s amikor hallotta, hogy a kutya az indákat megreoosentve lassan megmozdul, sarkon fordult, és toronyiránt átvágott a bozóton. Az apró présház váratlanul tűnt fel, szinte elébe rogyott, ahogy kiért a csalános tisztásra. Az elmúlt évtized igencsak megkezelte, attól lehetett tartani, hogy egy köhögés összedönti. Ezt már tanította is egyszer, a Zöld Angyaltól fűzve a szót, részletesen elmagyarázta az osztálynak, hogyan halnak meg ezek a vertfalú, nádtetős tanyák. A szél megbontja a nádat, a tető elvékonyodott részeit átveri egy jégeső, áznak a vályogfalak, a víz járatait repedésekké tágítják a téli fagyok, az olvadó hó alatt leszakad a kis melegedőszoba padlása, a megpudvásodott tető- gerendák elroppannak derékban, meghasad a szüretelő kád, megszuvasodik a puttony, a prés fája szétkorhad, vasát megeszi lassan a rozsda, a döngölt padlóból kidugják fejüket a gazok, végül egy felhőszakadás szétmossa a kupac 489
